Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Immár az öregkornak szentelt utolsó katekéziseknél tartunk. Ma Jézusnak az övéitől való búcsújának megható intimitásába pillantunk be. János evangéliumában hosszabban olvashatunk Jézus búcsúzásáról. Ez a beszéd vigasztalással és ígérettel kezdődik: „Ne legyen nyugtalan a szívetek!” (Jn 14,1); „Ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,3). Gyönyörű szavak az Úrtól!

Nem sokkal korábban Jézus azt mondta Péternek: „később követni fogsz engem” (Jn 13,36), emlékeztetve őt az átmeneti időszakra, amelyet törékeny hitében kell megélnie. A tanítványok számára hátralévő idő elkerülhetetlenül a tanúságtétel törékenységének és a testvériség kihívásainak időszaka lesz. De a hit lelkesítő áldásait is meg fogják kapni ebben az időszakban: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz” (Jn 14,12). Gondoljatok bele, milyen ígéret ez! Nem tudom, végiggondoljuk-e, elhisszük-e teljesen! Nem tudom, néha azt hiszem, nem…

Az öregkor kiváló időszak e várakozás megindító és örömteli tanúságtételére. Az idős emberek, férfiak és nők, várakoznak, várják a találkozást. Idős korban a hit cselekedetei, amelyek közelebb visznek bennünket és másokat Isten országához, már nem rendelkeznek az ifjú- és felnőttkor energiáinak, szavainak és lendületének erejével. De éppen így teszik még áttetszőbbé az élet igazi rendeltetésének ígéretét.

És mi az élet igazi rendeltetése? Egy hely Isten asztalánál, Isten világában.

Érdekes lenne látni, hogy a helyi egyházakban van-e valamilyen konkrét törekvés arra, hogy az idősek egyéni karizmáinak és közösségi erényeinek bátorításával újjáéledjen az Úrra várásnak ez a különleges szolgálata. Ez egy szolgálat, az Úrra várás szolgálata!

Az elszalasztott lehetőségek csüggedésében felemésztett öregkor csüggedést hoz magával mindenki számára. Ezzel szemben

a derűs nyugalommal, a valódi élet iránti tisztelettel megélt öregkor végleg eloszlatja azt a tévedést, hogy rendelkezünk olyan hatalommal, amely elegendő önmagunknak és saját sikerünkhöz.

Annak Egyháznak a tévedését is eloszlatja, amely alkalmazkodik a világi állapothoz, és azt gondolja, hogy így végérvényesen irányítja tökéletességét és beteljesedését. Ha megszabadulunk ettől a feltételezéstől, akkor az öregedés ideje, amit Isten nekünk ad, már önmagában is egyike azoknak a „nagyobb” tetteknek, amelyekről Jézus beszél. Olyan „tett” ez ugyanis, amelyet Jézusnak nem adatott meg végbevinni: az ő halála, feltámadása és mennybemenetele tette ezt lehetővé számunkra!

Ne feledjük, hogy „az idő magasabb rendű, mint a tér”. Ez a beavatás törvénye. Életünk nem arra való, hogy bezáruljon önmagába, egy képzeletbeli földi tökéletességbe: arra rendeltetett, hogy túlhaladjon, a halál átjáróján keresztül – mert a halál átjáró!

Állandó lakhelyünk, érkezési pontunk ugyanis nem itt van, hanem az Úrnál, az ő örök lakhelyén.

Itt, a földön „noviciátusunk” folyamata kezdődik el: az élet tanoncai vagyunk, ezernyi nehézség közepette megtanuljuk értékelni Isten ajándékát, tiszteletben tartva a felelősséget, hogy megosszuk és kamatoztassuk mindenki számára. A földi élet ideje ennek az időszakasznak a kegyelme. Az idő megállításának öntelt elképzelése – örök fiatalságot, korlátlan jólétet, abszolút hatalmat akarva – nemcsak lehetetlen, de beteges is.

Földi létezésünk az életbe való beavatás ideje: élet ez, de olyan élet, amely egy teljesebb élet felé vezet, egy teljesebb életbe avat be; ez a földi élet olyan élet, amely csak Istenben találja meg beteljesedését.

Kezdettől fogva tökéletlenek vagyunk, és tökéletlenek is maradunk mindvégig.

Isten ígéretének beteljesedésekor a viszony megfordul: Isten tere, melyet Jézus nagy gonddal készít számunkra, magasabb rendű, mint a mi halandó, földi életünk ideje. Erről van hát szó: az öregség közelebb hozza ennek a beteljesülésnek a reményét. Az öregkor immár végérvényesen megismeri az idő értelmét és a hely korlátait, ahol beavatásunkat éljük. Az öregség ezért bölcs: az öregek ezért bölcsek! Az öregkor ezért hiteles, amikor arra hív, hogy örüljünk az idő múlásának. Az öregség nemes, nem szorul sminkre, hogy megmutassa nemességét. Vélhetően akkor használ valaki sminket, amikor hiányzik belőle a nemesség. Az öregkor akkor hiteles, amikor arra hív, hogy örüljünk az idő múlásának: igaz, hogy múlik az idő, de ez nem fenyegetés, hanem ígéret! Az öregkor, amely újra felfedezi a hívő szemléletmód mélységét, nem konzervatív természeténél fogva, ahogyan mondják!

Isten világa végtelen tér, melyben az idő múlásának nincs már súlya.

És éppen az utolsó vacsorán Jézus ezen cél felé indult el, amikor azt mondta tanítványainak: „Mondom nektek, mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában” (Mt 26,29). Túllépett ezen az életen. Gyakran előfordul, hogy amikor a mennyországról prédikálunk, az természetesen tele van boldogsággal, fénnyel, szeretettel. Talán egy kicsit az élet hiányzik belőle. Példázataiban Jézus úgy beszélt Isten országáról, mint ami több életet ad. Vajon mi már nem tudunk így beszélni, amikor az örök életről beszélünk?

Kedves testvéreim, az Úr várásában megélt öregkor a hit megvalósított „apológiájává” válhat, mely mindenkinek indoklást nyújt a bennünk élő reményről (vö. 1Pét 3,15). Mert az öregség áttetszővé teszi Jézus ígéretét, amikor a szent város felé vetül, amiről a Jelenések könyve beszél (21–22. fejezet).

Az öregkor az életnek az a szakasza, amely a leginkább alkalmas arra, hogy terjessze az örömhírt, mely szerint az élet beavatás egy végső beteljesedésbe.

Az öregek ígéretet hordoznak, az ígéret bizonyságát adják. A legjobb még csak most jön! A java még hátravan: ez olyan, mint a hívő öregek üzenete hozzánk: a java még hátravan! Isten adjon erre képes öregkort mindannyiunknak!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír