Az Úr lassan, fokozatosan lépett be a 99 éves Ábrahám életébe, amikor megígért neki egy gyermeket. Ellenben azonnal belép a leprás életébe: Jézus meghallgatja a kérését, megérinti őt és íme, a csoda! – Ferenc pápa ezúttal a napi olvasmány és az evangélium összekapcsolásával talált rá mondanivalójára. Isten különböző utakat választ, hogy belépjen az életünkbe, népének az életébe, akár Ábrahám, akár a leprás esetében. Amikor az Úr jön, közeledik, nem mindig ugyanazon a módon teszi azt. Cselekedetének nincs protokollja az életünkben, ilyen nem létezik – mondta a Szentatya, majd hozzáfűzte: egyszer így cselekszik, máskor megint más módon, de mindig megteszi a magáét. Mindig létezik ez a találkozás köztünk és az Úr között.

Az Úr mindig a maga módján lép be az életünkbe. Sokszor lassan teszi ezt, mi pedig abba a veszélybe kerülünk, hogy elveszítjük a türelmünket: De Uram, mikor, mikor? Aztán könyörgünk, könyörgünk tovább… És nem jön válasz az életünkben. Máskor pedig, amikor arra gondolunk, hogy amit az Úr megígért nekünk, az olyan nagy, hogy hitetlenkedni kezdünk, kételkedünk. És mint Ábrahám, arcra borulva, azért titokban nevetünk. Azt mondja ugyanis az olvasmány: „Ábrahám arcra borult az Úr előtt és nevetett…”. Kétkedett: „De hát nekem, majdnem százévesen, gyermekem lesz, a feleségem is kilencven éves, éppen neki lesz gyereke?”

Ugyanaz a kételkedés tölti el Sárát is Mamre tölgyfájánál – folytatta a pápa biblikus elmélkedését – amikor a három angyal közli a gyermek ígéretét Ábrahámmal. Aztán amikor az Úr nem jön, nem tesz csodát, és nem csinálja azt, amit szeretnénk, hányszor és hányszor leszünk türelmetlenné és kételkedővé!

A kételkedőknek, a szkeptikusoknak nem tesz eleget az Úr, nem tudja megtenni – gondolkodott hangosan a pápa. – Az Úr a velünk való kapcsolatában annyira türelmes! Nemcsak nekünk kell türelmesnek lennünk, hanem neki is. És Ő az! Vár bennünket. Életünk végéig vár bennünket. Gondoljunk csak a jó latorra! Valóban csak az élete végén, a legvégén ismerte fel az Istent. Az Úr velünk jár, de sokszor nem mutatja magát, mint az emmauszi tanítványok esetében. Az Úr bekapcsolódik az életünkbe – ez biztos! – de sokszor nem látjuk. Ez türelmet igényel tőlünk. De az Úr, aki velünk jár, Ő maga nagyon is türelmes velünk.

Végül Isten türelmének a titka felé fordította figyelmét a Szentatya, amikor így elmélkedett: Az Isten, miközben velünk jár, fölveszi a mi lépteinket. Némelykor az életünkben nagyon sötétbe borulnak a dolgaink, és ha éppen nehézséggel küszködünk, az a vágy támad bennünk, hogy leszálljunk a keresztről. Pontosan akkor, abban a pillanatban, még az éjszaka sötétjében, amikor már közel van a hajnal. Amikor pedig leszállunk a keresztről, azt mindig öt perccel a szabadítás előtt tesszük, amikor tetőpontjára hág a türelmetlenségünk.

Jézus a kereszten érezte a kihívást: Szállj le, szállj le, gyere! De ő türelmes mindvégig, türelmes velünk is. Belép mindig az életünkbe, de azt a maga módján teszi, arra gondolva, hogy ez így lesz a legjobb. Nekünk azonban csak annyit mond, mint Ábrahámnak: „Járj a jelenlétemben, légy tökéletes és légy feddhetetlen!” Valóban ez a helyes szó: járj a jelenlétemben, törekedj a tökéletességre. Ez egy út, az Úrral, aki majd közbeavatkozik, de addig is várni, várni kell a pillanatra. Kérjük ezt a kegyelmet, hogy járhassunk a jelenlétében és próbáljunk tökéletesek lenni– zárta péntek reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír