Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai evangéliumi szakasz (vö. Lk 17,5–10) a hit témájáról szól, melyet a tanítványok kérése vezet be: „Növeld bennünk a hitet!” (Lk 17,6). Szép ima, melyet sokszor kellene mondogatnunk a nap folyamán: „Uram, növeld bennem a hitet!” Jézus két képpel válaszol: a mustármag és a készséges szolga képével. „Ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és így szólnátok ehhez az eperfához: »Szakadj ki gyökerestül, és gyökerezz meg a tengerben!« –, engedelmeskedne nektek” (Lk 17,6). Az eperfa egy robusztus fa, mélyen gyökerezik a földben, és ellenáll a szélnek. Jézus tehát azt kívánja megértetni, hogy a hitnek, még ha kicsi is, akkora ereje lehet, hogy még egy eperfát is ki tud szakítani. És aztán a tengerbe ültetni, ami még ennél is valószerűtlenebb: de semmi sem lehetetlen annak, akinek van hite, mert nem saját erőire támaszkodik, hanem Istenre, aki mindent megtehet.

A mustármaghoz hasonlítható hit nem öntelt és nem magabiztos; nem tesz úgy, mintha valami nagy hívő lenne, alaposan leszerepelve olykor mások előtt! Ez olyan hit, mely alázatában érzi, hogy nagy szüksége van Istenre, és kicsinységében teljes bizalommal őrá hagyatkozik. A hit ad képességet arra, hogy reménnyel tekintsünk az élet viszontagságaira. Segít, hogy a vereségeket, a szenvedéseket is el tudjuk fogadni, annak tudatában, hogy sosem a gonoszé az utolsó szó.

Hogyan ismerhetjük fel, hogy valóban van-e hitünk, vagyis hogy a hitünk, bár kicsi, valódi, tiszta, hamisítatlan-e? Maga Jézus magyarázza el nekünk azzal, hogy rámutat a hit mértékére, ez pedig a szolgálat. És ezt egy példázattal teszi, amely első pillantásra kissé zavaró, mert egy hatalmaskodó és nemtörődöm gazda alakját állítja elénk. De pontosan a gazdának ez a magatartása emeli ki a példabeszéd valódi központját, a szolga rendelkezésre állását. Jézus azt akarja mondani, hogy ilyen a hívő ember Istennel szemben: teljesen átadja magát az ő akaratának, számítások vagy követelések nélkül. 

Ez az Istennel szembeni magatartás tükröződik a közösségben való viselkedésben is: ez tükröződik az örömben, melyet az egymásnak nyújtott szolgálatban találunk, már ebben megtaláljuk jutalmunkat, és azt nem a belőle származó elismerésekben és haszonban találjuk meg. Ez az, amit Jézus tanít az elbeszélés végén: „Ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok: »Haszontalan szolgák vagyunk. Azt tettük, ami kötelességünk volt«” (Lk 17,10).

Haszontalan szolgák, vagyis akik nem igénylik, hogy köszönetet mondjanak nekik, követelések nélkül. A „haszontalan szolgák vagyunk” az alázat és a rendelkezésre állás kifejezése, amely nagy jót tesz az Egyháznak, és emlékeztet arra, melyik a helyes viselkedés a benne való munkálkodásra: az alázatos szolgálat, amelyre Jézus példát adott nekünk, amikor megmosta tanítványai lábát (vö. Jn 13,3–17).

Fordította: Tőzsér Endre

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír