Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Egy olyan katekézissorozatot kezdtünk, amely az „utat” követi: az evangélium útját, ahogyan azt az Apostolok cselekedetei elbeszéli. Ez a könyv ugyanis világosan bemutatja az evangélium útját, azt, hogy miként haladt az egyre tovább, tovább és tovább. Minden Krisztus feltámadásától indul el. Ez ugyanis nem egy akármilyen esemény, hanem az új élet forrása. A tanítványok tudják ezt, és Jézus parancsának engedelmesen együtt maradnak, egy szívvel-lélekkel, állhatatosan az imádságban. Mária köré, az anya köré gyűlnek, és felkészülnek, hogy befogadják Isten erejét, nem passzívan, hanem megszilárdítva a köztük lévő egységet.

Ezt az első közösséget körülbelül százhúsz fivér és nővér alkotta: olyan szám ez, amely a tizenkettes számot foglalja magában, mely emblematikus Izrael számára, mert a tizenkét törzset jelképezi, és emblematikus az Egyház számára, a Jézus által választott tizenkét apostol miatt. De most, az Úr passiójának fájdalmas eseményei után, az apostolok már nem tizenketten, hanem tizenegyen vannak. Egyikőjük, Júdás, nincs többé: lelkiismeret-furdalása miatt kioltotta saját életét.

Már korábban elkezdett kiválni az Úrral és a többiekkel való közösségből, a maga útját járta, elkülönült, annyira pénzsóvár lett, hogy a szegényeken is élősködött, szem elől tévesztette az ingyenesség és áldozatosság horizontját, hagyta, hogy a gőg vírusa megfertőzze értelmét és szívét, és barátból (Mt 26,50) ellenséggé változtassa őt, „vezetőjévé azoknak, akik elfogták Jézust” (ApCsel 1,17). Júdás abban a nagy kegyelemben részesült, hogy Jézus legbelső csoportjához tartozott, részt vehetett az ő szolgálatában, de egy bizonyos pont után saját maga akarta „megmenteni” életét, aminek az lett a következménye, hogy elveszítette azt (vö. Lk 9,24). Szívében már nem tartozott Jézushoz, kilépett a vele és az övéivel való közösségből. Felhagyott a tanítványsággal, és a Mester fölé helyezte magát. Eladta őt, és „gonosztettének jutalmából” földet vett, amely gyümölcsöt nem termett, csak saját vérét itta be (vö. ApCsel 1,18–19).

Míg Júdás a halált választotta az élet helyett (vö. MTörv 30,19; Sir 15,17), és az istentelenek példáját követte, akiknek útja olyan, mint a sötét éjszaka, és pusztulásba visz (vö. Péld 4,19; Zsolt 1,6), addig a tizenegy az életet, az áldást választja, és felelősen vállalja, hogy ez az élet és áldás továbbáradjon a történelemben, nemzedékről nemzedékre, Izrael népéből az Egyházba.

Lukács evangélista rámutat arra, hogy mivel a tizenkettő közül egy elhagyta őket, és ezzel sebet ütött a közösség testén, megbízatását egy másik személynek kell megkapnia. Ki vállalhatná el? Péter felsorolja a követelményeket: az új tagnak olyannak kell lennie, aki a kezdetektől, vagyis a Jordánban történt megkeresztelkedéstől Jézus tanítványa volt, mindvégig, vagyis a mennybemenetelig (vö. ApCsel 1,21–22). Helyre kell állítani a tizenkettő csoportját. Ezen a ponton bevezetik a közösségi megkülönböztetés gyakorlatát, amelynek az a lényege, hogy a valóságot Isten szemével látjuk, az egység és a közösség szemszögéből.

Két jelölt van a megüresedett helyre: József Barszabbász és Mátyás. Ekkor az egész közösség így imádkozik: „Urunk, minden szív ismerője, mutasd meg, e kettő közül melyiket választottad ki, hogy megkapja […] azt a helyet, amelyet Júdás elhagyott” (ApCsel 1,24–25). És sorsvetéssel az Úr Mátyást jelöli ki, akit a tizenegyhez sorolnak. Így helyreáll a tizenkettő testülete, a közösség jele, annak jele, hogy a közösség győz a megosztottság, az elszigetelődés, a magánszférát abszolutizáló gondolkodásmód felett, hogy a közösség az első tanúságtétel, melyet az apostolok nyújtanak. Jézus megmondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35).

Az Apostolok cselekedeteiben a tizenkettő megmutatja az Úr stílusát. Ők a krisztusi üdvözítő mű által hitelesített tanúk, és nem a maguk vélt tökéletességét mutatják a világnak, hanem az egység kegyelmén keresztül Másvalakit mutatnak fel, aki immár új módon él népe körében. És ki ő? Az Úr Jézus! Az apostolok azt választják, hogy a Feltámadott királyi uralma alatt élnek, a testvérek közötti egységben, mely az igazi önátadás egyetlen lehetséges légkörévé válik.

Nekünk is fel kell fedeznünk a Feltámadottról való tanúságtétel szépségét, ki kell lépnünk az autoreferenciális magatartásformákból [az önmagunk körül forgásból], nem szabad magunknak megtartani Isten adományait, és nem szabad engednünk a középszerűségnek! Az apostoli testület újbóli teljessé tétele rámutat arra, hogy a keresztény közösség DNS-ben benne van az egység és az önmagunktól való szabadság, melyek lehetővé teszik, hogy ne féljünk a különbözőségektől, ne ragaszkodjunk a dolgokhoz és az adományokhoz, és hogy mártírokká, vagyis az élő és a történelemben tevékenykedő Isten tündöklő tanúivá váljunk.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír