Advent második vasárnapján azt hangsúlyozta Ferenc pápa az Úrangyala elimádkozása előtt, mennyire fontos befogadni az Úr vigasztalását. Az alábbiakban közöljük a Szentatya elmélkedését, valamint a Szent Péter téren megjelentekhez intézett köszöntő szavait.

Kedves fivéreim és nővéreim, jó napot kívánok!

 

A mai vasárnappal elkezdődik advent második hete. Csodálatos az advent időszaka, mert felkelti bennünk a várakozást Krisztus visszatérésére és az emlékezést az ő eljövetelére az emberi történelemben. A mai liturgia reményteli üzenettel fordul hozzánk. Az Úr felhívását halljuk Izajás próféta ajka által: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok meg népemet, mondja Istenetek” (40,1). Ezekkel a szavakkal kezdődik a Vigasztalások könyve, amelyben a próféta meghirdeti a szabadulás örömhírét a száműzetésben élő népnek. A szenvedés idejének vége, Izrael népe bizalommal tekinthet a jövőbe: végre visszatérhet otthonába. Ezért hangzik el a próféta felhívása: engedje Izrael, hogy az Úr megvigasztalja!

 

Izajás olyan néphez szól, amely sötét időszakon ment át, és amelynek nagyon kemény megpróbáltatásokban volt része, de most elérkezett hozzá a vigasztalás ideje. A szomorúság és a félelem átadhatja helyét az örömnek, mert maga az Úr vezeti majd népét a szabadulás és az üdvösség útján. Hogy fogja ezt tenni? A nyájával törődő pásztor biztató és gyengéd mozdulataival. A pásztor ugyanis egységben tartja a nyájat, biztonságot ad neki, legelteti, az elkószált juhokat biztonságos akolba gyűjti, és különös figyelmet szentel a legtörékenyebbeknek és leggyengébbeknek (11. vers). Így viselkedik Isten velünk, teremtményekkel. Ezért a próféta arra hívja hallgatóit – köztük ma minket is –, hogy terjesszük az emberek között ezt a reményteli üzenetet. Az üzenet az, hogy az Úr megvigasztal minket, és készítsünk helyet az Úrtól érkező vigasztalásnak.

 

Nem lehetünk azonban Isten vigasztalásának hírvivői, ha előbb mi magunk nem tapasztaltuk annak örömét, hogy Isten megvigasztal és szeret bennünket. Ez főleg akkor történik, amikor hallgatjuk az ő szavát, az evangéliumot – zsebünkben kell hordanunk az evangéliumot, nem szabad megfeledkeznünk róla! Ott kell, hogy legyen az evangélium a zsebünkben vagy a táskánkban, hogy állandóan olvashassuk! Vigasztalást kapunk továbbá, amikor elmélyült imádságban elidőzünk az Úr jelenlétében, amikor találkozunk vele a szentmisében vagy a bűnbocsánat szentségében. Mindez vigasztalást ad nekünk!

 

Engedjük hát, hogy Izajás felhívása – „Vigasztaljátok, vigasztaljátok meg népemet!” – visszhangozzék szívünkben az advent idején. Ma olyan emberekre van szükség, akik tanúságot tesznek az Úr irgalmáról és gyengéd szeretetéről, az Úr ugyanis felrázza a búslakodókat, lelket önt az elkeseredettekbe, fellobbantja a remény tüzét az emberi szívekben. Ő lobbantja fel a remény tüzet, és nem mi! Nagyon sok élethelyzet van, amelyben szükség van a mi vigasztaló tanúságtételünkre. Szükség van örömteli, megvigasztalt emberekre. Gondolok olyan emberekre, akik fájdalomtól, igazságtalanságtól, elnyomástól szenvednek, akik a pénz, a hatalom, a siker, a világiasság rabjai. Szegénykék, hamis vigasztalásban van részük, s nem abban az igazi vigasztalásban, amely az Úrtól érkezik. Mindnyájunk feladata, hogy vigasztaljuk testvéreinket, és tanúságot tegyünk arról, hogy egyedül Isten képes megszüntetni az egzisztenciális és lelki drámák okait. Ő képes erre, ő hatalmas!

 

Izajás próféta üzenete, mely felhangzik ma, advent második vasárnapján, balzsam sebeinkre, és biztatás, hogy készítsük az Úr útját. A próféta ugyanis ma a szívünkhöz szól, hogy elhiggyük: Isten elfelejti bűneinket, és megvigasztal minket. Ha mi alázatos és bűnbánó szívvel rábízzuk magunkat, ő lerombolja a gonoszság falait, feltölti mulasztásaink gödreit, elegyengeti kevélységünk és hiúságunk torlaszait, és megnyitja az utat a vele való találkozás előtt.

 

Érdekes, hogy igen sokszor félünk a vigasztalástól. Mi több, nagyobb biztonságban érezzük magunkat a szomorúságban, mint a vigasztalásban. Tudjátok miért? Mert a szomorúságban úgy érezzük, mi vagyunk a főszereplők. A vigasztalásban azonban a Szentlélek a főszereplő! Ő az, aki megvigasztal minket, ő az, aki bátorságot önt belénk, hogy kilépjünk önmagunkból. Ő az, aki elvezet minket minden igazi vigasztalás kapujához, az Atyához. Ez a megtérés! Kérlek benneteket, engedjétek, hogy az Úr megvigasztaljon titeket, engedjétek, hogy az Úr megvigasztaljon titeket!

Szűz Mária az az „út”, amelyet az Úr készített magának, hogy a világba jöjjön. Bízzuk rá a ma élő minden férfi és nő vágyakozását az üdvösségre és a békére.

Az Úrangyala elimádkozása után pedig a Szentatya így köszöntötte a megjelenteket:

Kedves fivéreim és nővéreim! Üdvözöllek mindnyájatokat, római hívők, Olaszországból és más országokból érkezett zarándokok! Köszöntöm a családokat, a plébániai csoportokat, a társulatokat. Különösképpen üdvözlöm az Identes misszionáriusait, valamint azokat a hívőket, akik Bianzèból, Dalminéból, Sassuolóból, Arpaìséből és Oliveriből érkeztek. Köszöntöm a romániai Cordenons-Pordenone közösségét, a modenai „Nyitott Kapu Társaságot”, a Fratta Polesinéből érkezett családokat, valamint a Petosinóból érkezett gyerekeket.

Mindnyájatoknak gyönyörű vasárnapot kívánok! Kérlek titeket, engedjétek, hogy az Úr megvigasztaljon titeket! Arról se feledkezzetek meg, hogy imádkozzatok értem! Finom ebédet kívánok! És szép napot Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának holnapi ünnepére! A viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Videó: Bonum TV

Fotó: ANSA

Magyar Kurír