Nagyboldogasszony ünnepén, augusztus 15-én a Szentatya azt hangsúlyozta, hogy az ünnep tartalma egyrészt a sokat szenvedő nőkre, másrészt a megalázott, egyszerű embereket felemelő Istenre irányítja figyelmünket. Az Úrangyala elimádkozásakor mondott beszédét teljes terjedelemben közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot és szép ünnepet kívánok Mária mennybevételének napján!

Mária mennybevételének mai ünnepén az evangélium (Lk 1,39–56) Mária találkozását mutatja be unokanővérével, Erzsébettel, és hangsúlyozza, hogy „Mária azokban a napokban útnak indult, és sietve elment a hegyvidékre, Júda egyik városába” (Lk 1,39). Azokban a napokban tehát Mária egy Jeruzsálemhez közeli kisvárosba futott, hogy találkozzon Erzsébettel. Ma pedig a mennyei Jeruzsálembe vezető útján szemléljük őt, úton van, hogy végre találkozzon az Atya arcával és újra láthassa fiának, Jézusnak az arcát. Földi életében sokszor járt hegyvidékes utakon, élete utolsó fájdalmas szakaszán a Kálvárián is, és így Krisztus kínszenvedésének titkához társult. Most pedig azt látjuk, hogy elérkezik Isten hegyére, „Napba öltözve, lába alatt a Holddal, fején tizenkét csillagból álló koronával” (Jel 12,1) – ahogyan a Jelenések könyve mondja –, és átlépi a mennyei haza küszöbét.

Mária volt az első, aki hitt Isten Fiában, és ő az első, aki testével és lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe. Ő volt az első, aki befogadta és karjába vette Jézust, amikor ő még csecsemő volt, most pedig ő az első, akit Jézus karjába vesz, és bevisz az Atya örök országába. Máriának, a Római Birodalom peremén egy félreeső kis faluban élő alázatos és egyszerű lánynak Isten megengedi, hogy örökké a Fiú trónja mellett álljon, épp azért, mert befogadta és megélte az evangéliumot. Az Úr ugyanis így dönti le a hatalmasokat trónjukról, és így emeli fel a megalázottakat (vö. Lk 1,52).

Mária mennybevétele olyan nagy misztérium, amely mindannyiunkat érint, valamennyiünk jövőjét érinti. Mária ugyanis megelőz bennünket azon az úton, amelyen a keresztséggel elindultak mindazok, akik életüket Jézushoz kapcsolták, ahogyan Mária kapcsolta őhozzá saját életét. A mai ünnep a mennyre irányítja figyelmünket, meghirdeti „az új eget és új földet”, a feltámadt Krisztus győzelmét a halálon és a gonosz végleges vereségét. Ezért a galileai alázatos leányka ujjongása, melyet a Magnificat hálaéneke fejez ki, az egész emberiség énekévé válik, amely örömmel látja, hogy az Úr lehajol minden férfihoz és nőhöz, az alázatos teremtményekhez, és magához veszi őket a mennybe.

Az Úr lehajol az alázatosakhoz, hogy felemelje őket, amint a Magnificat éneke hirdeti. Máriának ez az éneke a mai sokféle fájdalmas helyzetre is ráirányítja figyelmünket, főképp az élet súlya és az erőszak drámája által leigázott nőkre, a hatalmasok önkényének alávetett nőkre, az embertelen munkára kényszerített kislányokra, a férfiak sóvárgásának magukat testben és lélekben átadni kötelezett nőkre. Kívánom, hogy minél előbb egy olyan élet köszöntsön rájuk, amelyet béke, igazságosság, szeretet jellemez, és elérkezzen a nap, amikor végre azt érzik, hogy nem olyan kezek ragadták meg, akik megalázzák, hanem akik gyengéden felemelik és az élet útján vezetik őket egészen a mennyig. Mária, az a leányka, az a nő, aki sokat szenvedett életében, ezekre a nőkre irányítják figyelmünket, akik szintén sokat szenvednek. Kérjük az Urat, hogy ő maga fogja meg kezüket és vezesse őket az élet útján, megszabadítva őket ezekből a rabságokból.

Most pedig forduljunk bizalommal Máriához, a menny édes királynőjéhez, és kérjük: „Adj nekünk békés napokat, virrassz utunk felett, add, hogy lássuk fiadat, a mennyben örülve veled” (a második esti dicséret himnusza [az Imaórák liturgiájának olasz nyelvű kiadásában]).