Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Amikor hálával megemlékezünk a Katolikus Egyetem e székhelyének ajándékáról, szeretnék néhány gondolatot megosztani veletek a nevével kapcsolatban. Jézus Szentséges szívének nevét viseli, a mai nap, a hónap első péntekje neki van szentelve. Krisztus szívét szemlélve három szó vezérelhet bennünket: emlékezés, szenvedély és megerősítés.

Emlékezés [ricordo]. Emlékezni [ri-cordare] azt jelenti, hogy „visszatérünk a szívünkhöz [cuore], visszatérünk a szívünkkel [cuore]”. Emlékezés: a szívhez való visszatérés. Mihez térít vissza bennünket Jézus szíve? Ahhoz, amit értünk tett: Krisztus szíve az önmagát feláldozó Jézust mutatja nekünk: ez az ő irgalmasságának összefoglalása. Amikor Jézus szívére tekintünk – ahogyan János teszi az evangéliumban (Jn 19,31–37) –, ösztönösen eszünkbe jut az ő jósága, amely ingyenes, nem vásárolható meg, nem adható el, feltétel nélküli, nem függ cselekedeteinktől, teljesen szabad és független. Meghat bennünket. A mai rohanásban, az ezernyi futkosás és folyamatos aggódás közepette elveszítjük a meghatódás és az együttérzés képességét, mert elhagyjuk ezt a szívhez való visszatérést, vagyis az emlékezést. A szívhez való visszatérést!

Emlékezés nélkül elveszítjük gyökereinket, és gyökerek nélkül nem tudunk növekedni.

 Jó, ha ápoljuk azoknak emlékét, akik szerettek bennünket, gondoskodtak rólunk, felneveltek bennünket. Ma szeretném ismét kifejezni köszönetemet az itt kapott gondoskodásért és szeretetért. Úgy vélem, a mai világjárvány idején jó, ha emlékezünk a legfájdalmasabb időszakokra is: nem azért, hogy elszomorodjunk, hanem hogy ne felejtsünk, és hogy a közelmúlt fényében hozott döntések alapján tájékozódjunk.

Azt kérdezem: hogyan működik a memóriánk? Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy akkor emlékszünk valakire vagy valamire, ha az megérinti a szívünket, ha egyfajta szeretethez vagy szeretethiányhoz köt bennünket. Nos, Jézus szíve úgy gyógyítja emlékezetünket, hogy visszavezeti az alapító szeretethez. A legszilárdabb alapba gyökerezteti. Arra emlékeztet, hogy

bármi történjék is velünk az életben, szeretve vagyunk.

Igen, szeretettek vagyunk, gyermekek, akiket az Atya mindig és minden körülmények között szeret, testvérek, akikért Krisztus szíve dobog. Valahányszor kémleljük ezt a szívet, felfedezzük, hogy „a szeretetben vagyunk legyökerezve és megalapozva”, ahogyan Pál apostol mondta a mai szentleckében (Ef 3,17).

Ápoljuk ezt az emlékezést, mely erősödik, amikor szemtől szemben vagyunk az Úrral, s különösen akkor, amikor engedjük, hogy a szentségimádás során nézzen és szeressen bennünket. De egymás között is ápolhatjuk az emlékezés művészetét, megbecsülve mindazok arcát, akikkel találkozunk. A kórházban, az egyetemen, a munkahelyen töltött fárasztó napokra gondolok. Fennáll a veszélye annak, hogy minden nyomtalanul elmúlik, vagy csak a nagy fáradtság és a kimerültség marad. Érdemes esténként visszatekinteni, és felidézni a látott arcokat, a kapott mosolyokat, a kedves szavakat. Ezek szeretetemlékek, és segítenek emlékezetünknek újra megtalálni önmagát: emlékezetünknek újra magára kell találnia! Milyen fontosak ezek az emlékek a kórházakban! Értelmet adhatnak egy beteg ember napjának.

Egy testvéri szó, egy mosoly, egy arcsimogatás: ezek olyan emlékek, amelyek gyógyítják a lelkünket, jót tesznek a szívünknek.

Ne feledkezzünk el az emlékezetterápiáról: sok jót tesz!

A második szó a szenvedély. Az első volt az emlékezés, a második a szenvedély. Krisztus szíve nem egy jámbor áhítat, hogy egy kis melegséget érezzünk a bensőnkben, nem egy kedves kép, mely szeretetet ébreszt bennünk, nem, nem ez. Ez egy szenvedélyes szív – elegendő, ha az evangéliumot olvassuk –, szeretettől megsebzett szív, értünk átszúrt szív a kereszten. Hallottuk, hogyan beszél róla az evangélium: „Az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját; és nyomban vér és víz folyt ki belőle” (Jn 19,34). Átszúrva ad; holtan ad életet nekünk.

A szent szív a szenvedély ikonja: Isten zsigeri gyengédségét, irántunk érzett szenvedélyes szeretetét mutatja meg,

ugyanakkor a kereszt által legyőzve és tövisekkel övezve azt is megmutatja, mily nagy szenvedésbe került a mi üdvösségünk.

Gyengédségében és fájdalmában ez a szív egyértelműen feltárja, mire irányul Isten szenvedélye. Mire irányul? Az emberre, miránk. És mi Istennek a stílusa? Közelség, együttérzés és gyengédség.

Ez Isten stílusa: közelség, együttérzés és gyengédség.

Mire utal ez? Arra, hogy ha valóban szeretni akarjuk Istent, akkor szenvedélyesen kell foglalkoznunk az emberrel, minden emberrel, különösen azokkal, akik abban az állapotban élnek, amelyben Jézus szíve megmutatkozott, vagyis fájdalomban, elhagyatottságban, elutasítottságban; különösen az elutasításnak, a leselejtezésnek a kultúrájában, melyben ma élünk.

Amikor a szenvedőket szolgáljuk, Krisztus szívét vigasztaljuk és vidámítjuk.

Az evangélium egyik részlete szíven üt bennünket. János evangélista éppen abban a pillanatban, amikor beszámol Jézus átszúrt oldaláról, melyből vér és víz folyik ki, tanúságot tesz, hogy higgyünk (vö. Jn 19,35). Szent János ugyanis azt írja, hogy abban a pillanatban történik a tanúságtétel. Mert Isten átszúrt szíve beszédes. Szavak nélkül beszél, mert

ez a szív a legtisztább irgalom, a sebet szerzett szeretet, mely életet ad. Ez Isten, a közelséggel, az együttérzéssel és a gyengédséggel.

Mennyit beszélünk Istenről anélkül, hogy felmutatnánk a szeretetet! De a szeretet önmagáért beszél, nem önmagáról beszél. Kérjük azt a kegyelmet, hogy szenvedélyesen foglalkozzunk a szenvedő emberrel, szenvedélyesen szeressük a szolgálatot, hogy az Egyház, mielőtt szavakat mond, őrizze meg szeretettől dobogó szívét. Mielőtt megszólal, tanulja meg megőrizni szívét a szeretetben.

A harmadik szó a megerősítés. Az első az emlékezés, a második a szenvedély, a harmadik a megerősítés. Olyan erőre utal, amely nem tőlünk származik, hanem attól, akik velünk van: tőle jön az erő. Jézus, az Isten velünk adja nekünk ezt az erőt, az ő szíve ad bátorságot a viszontagságok között. Annyi bizonytalanság ijeszt meg bennünket: most, a világjárvány idején felfedeztük, hogy kisebbek, törékenyebbek vagyunk. A sok csodálatos fejlődés ellenére, ez az orvostudomány területén is megmutatkozik: megannyi ritka és ismeretlen betegség! Amikor a kihallgatásokon emberekkel – különösen kisgyermekekkel – találkozom, és megkérdezem: „beteg?”, [így válaszolnak:] „ritka betegség.” Nagyon sokan szenvednek ilyenekben manapság! Milyen nehéz lépést tartani a patológiákkal, a kezelési lehetőségekkel, az egészségügyi ellátással, hogy az valóban olyan legyen, amilyennek lennie kellene, mindenki számára. Hajlamosak vagyunk elcsüggedni. Ezért van szükségünk megerősítésre – ez a harmadik szó.

Jézus szíve értünk dobog, mindig ezeket a szavakat ismételgetve: „Bátorság, bátorság, ne félj, itt vagyok!”

Bátorság, nővérem, bátorság, fivérem, ne csüggedj, az Úr, a te Istened nagyobb a bajaidnál, kézen fog és megsimogat, közel van hozzád, együttérző és gyengéd. Ő a te vigaszod, a te megerősítőd!

Ha az ő szívének nagyságából nézzük a valóságot, megváltozik a perspektíva, megváltozik az életről való tudásunk, mert ahogy Szent Pál emlékeztetett bennünket, megismertük „Krisztus minden ismeretet felülmúló szeretetét” (Ef 3,19). Bátorítsuk egymást ezzel a bizonyossággal, Isten megerősítő vigasztalásával! És kérjük a szentséges szívtől a kegyelmet, hogy mi is képesek legyünk vigasztalni. Ezt a kegyelmet kérnünk kell, miközben bátran igyekszünk megnyílni, segíteni egymásnak, egymás terhét hordozni. Ez pedig az egészségügynek, különösen a „katolikus” egészségügynek a jövőjére is vonatkozik: megosztás, egymás támogatása, közös előrehaladás.

Nyissa meg Jézus a betegeket gondozók szívét az együttműködésre és az összetartásra! Urunk, a te szívedre bízzuk a gondoskodásra irányuló hivatásunkat: add, hogy drágának érezzünk minden embert, aki szükségében hozzánk fordul! Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír