Ferenc pápa az olasz püspökökhöz: A papnak nemcsak küldetése van, ő maga küldetés Mi teszi tartalmassá a pap életét? Kiért és miért köteleződik el a papi szolgálatban? Mi a végső oka az önátadásának? – ezzel a három kérdéssel fordult Ferenc pápa május 16-án az olasz püspöki konferencia (CEI) mintegy kétszáz tagjához, akik ezen a héten tartják 69. közgyűlésüket a Vatikánban.

A pápa az olasz püspökök által választott A papság megújítása témához szólt hozzá, és módszerként a közös megfontolást és a csendet ajánlotta, amihez pár gondolatot adott.

A kortárs kulturális környezet gyökeresen megváltozott, amire sokszor keserű és vádaskodó hangnemben, keményen válaszolunk. Olyan világban élünk, amelyben mindenki magát teszi meg a mindenség mértékének, és így nem marad hely a testvér számára – kezdte beszédét a pápa, és a világ mai mentalitásával szemben Mózes lelkületét említette példaként: „Mi is a lángoló tűz közelébe férkőztünk, és hagytuk, hogy a tűz leégesse rólunk a karrier és hatalom iránti vágyunkat, és nem engedi, hogy elmeneküljünk egy lelkiség nélküli bensőséges vallásosságba.”

Mi teszi tartalmassá a pap életét? – tette fel a kérdést Ferenc pápa, majd így válaszolt: a mi papunk sarutlan, tekintettel van arra a világra, amely megmakacsolja magát a hittel szemben, és azzal szemben, hogy azt szentnek tartsa; nem botránkozik meg az ember lelkét megrázó emberi törékenység miatt; tudatában van, hogy ő a meggyógyított béna, távol áll tőle a szigorú ridegség, de a felületes, olcsó engedékenység is.

A mi papunk a reménység és a vigasztalás olajával mindenki felebarátja lesz. Elfogadta, hogy nem rendelkezik magával, nem egy, az ő érdekei szerint összeállított napirendje van, hanem minden reggel átadja magát az Úrnak, hogy a népe elé menjen. Nem hivatalnok, és nem is lélektelen alkalmazott – folytatta a Szentatya a jellemzést. – A mi papunk tudja, hogy a szeretet minden. Nem keres földi biztonságot, sem megtisztelő címeket, nem kér magának semmit a valós igényén túl, nem köti magához a rábízottakat. Élete egyszerű és lényegi, ez teszi őt hitelessé az emberek szemében. Az élet szolgája, a szegények szívével és lépéseivel jár, a szegények meglátogatása teszi őt gazdaggá. A béke és a kiengesztelődés embere, Isten gyengédségének az eszköze.

A mi papunk az égő csipkebokorban áll, amely tüzes jegye a létezésének, amely megszerzi és átalakítja őt Jézus Krisztus számára, aki élete végső igazsága. A vele való kapcsolat őrzi meg őt, távol tartva tőle minden megrontó evilágiságot. Az Úrral való barátsága vezeti őt arra, hogy bizalommal karolja át a hétköznapi valóságot – hangsúlyozta a pápa.

 

Ezt követően feltette a második kérést: Kiért és miért köteleződik el a szolgálatban? 

A Szentatya ezt így válaszolta meg beszédében: mindenekelőtt a pap annyiban pap, amennyiben az egyház részének érzi magát, azon konkrét közösség részének, amellyel együtt halad. Isten hívő népe az az öl, amelyből vétetett, a család, amelyben el, és a ház, ahová küldetett. Ez az odatartozás, amely a keresztségből fakad, az a lélegzés, amely megszabadítja minden önmagára való hivatkozástól.

 

A pápa itt Hélder Câmara egykori brazil püspököt idézte: „Amikor a csónakod a kikötőben mozdulatlanságban vesztegel, evezz a mélyre! Menj, nem annyira, mert betöltendő küldetésed van, hanem mert te magad vagy a küldetés! A Jézussal való találkozásban megtaláltad az élet teljességét, add át, hogy mások is magukra ismerjenek benne!”

 

A pap, aki az evangéliumért él, virtuóz megosztásba lép: a lelkipásztort Isten szent népének egyszerű hite téríti és erősíti meg. Ez az összetartozás a pap életének a sója, megkülönböztető jegy a világiakkal való kapcsolatában, akik tudják értékelni bárki részvételét. Nekünk első feladatunk, hogy ebben a korban, amelyben ritka a társadalmi szintű barátság, közösségeket építsünk – folytatta a pápa. – Másfelől pedig életfontosságú a pap számára, hogy a presbitérium utolsó vacsorai termében tartózkodjon. Ez a tapasztalat megszabadítja a nárcizmustól és a papi féltékenységtől, gyarapítja a kölcsönös megbecsülést, egymás támogatását és a jóakaratot. A közösség valóban az irgalmasság egyik neve. Ami pedig az egyházi intézmények fenntartását illeti, csak azt tartsátok meg, ami a hit tapasztalatát és Isten népe szeretetét szolgálja!

 

Mi a végső oka a papi önátadásnak? – az utolsó kérdésre Ferenc pápa így válaszolt: Milyen szomorúságot okoz a félúton való megállás, éppen megemelt lábbal! Számítgatnak, mérlegelnek, és félelemből nem mernek semmit sem kockáztatni. Boldogtalanok! A mi papságunk, korlátaival együtt, teljes kockázatot vállal: szolgálatában ingyen, alázattal és örömmel adja oda magát, még akkor is, ha ezt senki nem látja. De – s ő tudja ezt! – nem tehet másként: szereti a földet, amely felismeri minden reggel az Isten látogatását. A pap a húsvét embere, tekintete az Isten országa felé fordul, amely felé az emberi történelem tart, mindenféle késlekedés, sötétség és ellentmondás ellenére. Az Ország – Jézus képe az emberről – az ő öröme, a távlata, amely lehetővé teszi neki, hogy szabad legyen minden egyébtől, hogy mérsékelje aggodalmát és szorongását, hogy mentes legyen az illúzióktól és a pesszimizmustól.

Végül a pápa arra kérte az olasz püspöki konferencia tagjait, imádkozzanak együtt a Szűzanyához, hogy közbenjárása segítségével befogadók és hűségesek maradhassanak.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír