A Szentatya megállapította: a farizeusok és az írástudók megbotránkoztak azon, hogy Jézus bűnösökkel találkozik, és együtt eszik velük.

Ez valóságos botrány volt abban az időben ezeknek az embereknek. Képzeljük csak el, mi lett volna, ha abban az időben lettek volna újságok! De Jézus éppen azért jött, hogy megkeresse azokat, akik eltávolodtak az Istentől. Ez a két példázat megmutatja nekünk – magyarázta a pápa –, milyen is az Isten szíve. Az Isten nem torpan meg, nemcsak egy bizonyos pontig megy el, hanem egészen a végsőkig, elmegy egészen a határig, és nem áll meg félúton, nem mondja: „Mindent megtettem, a többi az ő dolguk.” Ő tehát mindig tovább megy, és harcba száll.

A farizeusok ellenben megállnak félúton. Nekik csak az számított, hogy a nyereség és a veszteség mérlege számukra többé-kevésbé kedvező legyen, majd nyugodtan továbbhaladtak. Azt mondják: „Igaz, elvesztettem három drachmát és elvesztettem tíz bárányt, viszont annyi mindent nyertem!” Ilyesmi persze eszébe sem jut az Istennek, hiszen ő nem nyerészkedő. Isten atya, aki mindenki megmentésére indul, egészen a legvégsőkig. Ez az Isten szeretete. Szomorú dolog, ha egy lelkipásztor ezzel ellentétben megáll félúton – mutatott rá a Szentatya.

Szomorú dolog, ha egy lelkipásztor, miközben megnyitja az egyház ajtaját, ott marad, és vesztegel – folytatta elmélkedését Ferenc pápa. – Szomorú dolog, ha egy keresztény a szíve mélyén nem érzi annak szükségét, hogy elinduljon, és elmondja mindenkinek, hogy jó az Úr! Mennyi eltévelyedés van azok szívében, akik igaznak tartják magukat, mint az írástudók és a farizeusok! Hiszen ők nem akarják bepiszkítani a kezüket a bűnösökkel. Emlékezzünk csak, mit is gondolnak ők: „Ha próféta lenne, biztosan tudná, hogy ez egy bűnös asszony!” Igen, a megvetés! Először kihasználták az embereket, aztán megvetették őket.

Az a pásztor, aki megáll a félúton, vereséget szenved. A pásztor hordozza az Isten szívét, menjen el a végsőkig, hiszen nem akarhatja, hogy bárki is elvesszen! Az igazi pásztor, az igazi keresztény buzgalommal él, azt szeretné, hogy senki el ne vesszen. Éppen ezért nem fél bepiszkítani a kezét. Nem fél! Oda megy, ahová mennie kell. Kockáztatja az életét, kockára teszi a hírnevét, kockáztatja a kényelmét, az állását, és kész elveszteni akár az egyházi karrierjét, de jó pásztor marad. A kereszténynek is ilyennek kell lennie – figyelmeztetett a pápa.

Olyan könnyű megítélni a másikat, miként azt a vámosokkal és a bűnösökkel tették, de ez lehetetlen a keresztény ember számára. Az Isten fiai számára! Az Isten fia a határig elmegy, az életét adja másokért, miként azt Jézus tette. Nem lehet nyugodt, miközben önmagát, saját kényelmét, hírnevét és nyugalmát kíméli. Emlékezzetek csak – figyelmeztetett Ferenc pápa –, soha nem állhatnak meg a pásztorok félúton! Soha nem állhatnak meg a keresztények félúton! Ellenkezőleg: azt kell tennünk, amit Jézus tett!

A jó pásztor, a jó keresztény – hangsúlyozta a Szentatya – kimegy, kilép önmagából, útban van Isten felé az imádságban, az imádásban, a többiek felé, hogy elvigye nekik az üdvösség örömhírét. A jó pásztor és a jó keresztény jól ismerik, mit jelent a gyengédség. De ezek a farizeusok és írástudók nem ismerték azt, nem is tudták, mit jelent gyengéden vállra venni a bárányt, és visszavinni a helyére, a társaihoz. A félúton megmaradó keresztény és pásztor talán ismeri a szórakozást, a nyugalmat és egy bizonyos békét is, de örömet, a paradicsom örömét, amely az Istentől ered, amely a mentésünkre induló Atya szívéből fakad, azt nem ismeri!

„Hallottam az izraeliták panaszát, és segítségükre sietek” – idézte a pápa az ismert ószövetségi fordulatot, majd ezzel a buzdítással fejezte be csütörtök reggeli homíliáját: Annyira szép ez! Ne féljünk attól, hogy megszólnak bennünket, amikor azon testvéreink keresésére indulunk, akik távol vannak az Úrtól. Kérjük ezt a kegyelmet mindnyájunk és anyánk, az egyház számára!

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Kö