A pápa az egyházhoz való tartozás érzésének három pillérét jelölte meg: alázat, hűség és ima az egyházért. Homíliájában Dávid király alakjából indult ki, amelyet az első olvasmány mutat be (2Sám 7,18-19.24-29). Olyan ember ő, aki úgy beszél az Úrral, mint ahogy egy fiú beszél apjával, és örömmel fogadja el azt is, ha kérésére nemleges választ kap. Dávid erős érzelmekkel kötődik Isten népéhez. Ez arra késztet bennünket, hogy megvizsgáljuk: mi mennyire érezzük, hogy az egyházhoz tartozunk, mennyire érzünk együtt az egyházzal, mennyire érezzük, hogy az egyházban vagyunk? – tette fel a kérdést a pápa.

A keresztény nem az, akit megkeresztelnek és utána a saját útját járja. A keresztség első gyümölcse, hogy az egyházhoz tartozóvá tesz bennünket, Isten népének tagjává válunk. Nem érthetjük meg a keresztényt egyház nélkül. Ezért mondta a nagy VI. Pál, hogy abszurd dichotómia – kettősség – szeretni Krisztust az egyház nélkül; hallgatni Krisztust, de az egyházat nem; Krisztussal lenni az egyház peremén. Nem lehet. Abszurd dichotómia. Az evangéliumi üzenetet az egyházban kapjuk, és életszentségünk is az egyházban alakul ki, a mi utunk az egyház. A másik út egy ábránd, vagy, ahogy VI. Pál mondta: abszurd dichotómia.

Az „egyházi érzék” (sensus ecclesiae) azt jelenti, hogy az egyházban érzünk, gondolkozunk, cselekszünk. Három tartóoszlopa van az egyházi érzéknek, az egyházhoz való tartozás érzékének: az első az alázat, annak tudatában, hogy nagy kegyelemként váltunk egy közösség tagjaivá.

Aki nem alázatos, az nem érezhet együtt az egyházzal. Azt érzi, ami saját magának tetszik. Ez az alázat figyelhető meg Dávid esetében: „Ki vagyok én, Uram Isten, s mi az én házam?” Azzal a tudattal kell rendelkeznünk, hogy az üdvtörténet nem velem kezdődött és nem ér véget, amikor meghalok. Nem. Az egész az üdvösség története: az Úr születésedkor kiválaszt, elkísér az úton, végül magához hív, és a történet folytatódik. Az egyház története előttünk kezdődött, és folytatódik utánunk is.

Alázatosság: egy nagy nép kis része vagyunk, amely az Úr útján halad.

A második tartóoszlop a hűség, amelyet az engedelmességhez kell kapcsolni. Hűség az egyházhoz; hűség tanításához; hűség a Hitvalláshoz; hűség a tanhoz, meg kell őrizni ezt a doktrínát. Alázat és hűség. VI. Pál is arra emlékeztetett bennünket, hogy az evangéliumi üzenetet ajándékként kaptuk és ajándékként kell továbbadnunk, de nem úgy, mint ha a sajátunkat adnánk: olyan ajándék, amelyet kaptunk, és amelyet továbbadunk. Ebben az átadásban hűségesnek kell lennünk.

Mert kaptunk egy evangéliumot és azt tovább kell adnunk, mert nem a miénk, hanem Jézusé, és ő azt mondja, hogy nem válhatunk az evangélium uraivá, a kapott tanítás uraivá, hogy azt saját kényünkre-kedvünkre használjuk fel.

A harmadik tartóoszlop egy sajátos szolgálat: imádkozni kell az egyházért. Hogyan állunk mi az egyházért mondott imáinkkal? – tette fel a kérdést a pápa. Imádkozunk az egyházért? „A szentmisén minden nap, de otthon, amikor imáinkat mondjuk? Imádkozzunk az egyházért a világ minden részén! Az Úr segítsen minket, hogy ezen az úton haladjunk előre, hogy elmélyítsük az egyházhoz való tartozásunkat, és egyházi érzékünket, az egyházzal való érzésünket” – fejezte be csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Vatikáni Rádió/Rome Reports/Magyar Kurír