Nagyszombat éjszakáján, a húsvéti vigílián, április 4-én elmondott szentbeszédében Ferenc pápa Jézus tanítványai közül a nőket állította példaképül elénk. Egyedül az ő virrasztó, megrendült, alázatos, imádásra kész magatartásukkal leszünk készek arra, hogy átlépjünk a halálból az életbe.

Alábbiakban közreadjuk Ferenc pápa a Szent Péter-bazilikában elmondott homíliáját:

Ez az éjszaka a virrasztás éjszakája.

Az Úr nem alszik, az Őr virraszt népe felett (vö. Zsolt 121,4), hogy kivezesse a szolgaságból és megnyissa előtte a szabadság útját. Az Úr virraszt, és szeretetének hatalmával átvezeti népét a Vörös-tengeren; átvezeti Jézust a halál és az alvilág feneketlen mélységén.

Ez az éjszaka a virrasztás éjszakája azoknak a férfiaknak és nőknek is, akik Jézus tanítványai. Fájdalommal és félelemmel járó éjszaka. A férfiak bezárkóztak az utolsó vacsora termébe, az asszonyok viszont a szombatot követő nap hajnalán a sírhoz mentek, hogy bekenjék Jézus testét. Szívükben mély megrendültséggel kérdezték egymástól: „Hogyan tudunk majd bemenni? Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” És íme, itt van a rendkívüli esemény első jele: a hatalmas kő már el van hengerítve, a sírba akadálytalanul be lehet lépni!

„Beléptek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől” (Mk 16,5). Az asszonyok voltak az elsők, akik meglátták ezt a nagy jelet: az üres sírt; és ők voltak az elsők, akik beléptek oda…

„Beléptek a sírba.” Érdemes megállnunk a virrasztás mai éjszakáján, és érdemes elgondolkodnunk ezeknek az asszonyoknak, Jézus ezen tanítványainak minket is érintő tapasztalatán. Ezért vagyunk itt ugyanis: hogy belépjünk, belépjünk abba a misztériumba, amelyet Isten az ő szerető virrasztásával végbevitt.

Nem lehet megélni a húsvétot anélkül, hogy be ne lépnénk a misztériumba. Ez nem értelmi tevékenység, nem pusztán ismeretek szerzéséről, olvasásról van szó, hanem többről, sokkal többről!

„Belépni a misztériumba” azt jelenti, hogy képesek vagyunk elámulni, képesek vagyunk szemlélődve figyelni, képesek vagyunk belehallgatni a csendbe és meghallani a morajló csend suttogását, amellyel Isten hozzánk beszél (vö. 1Kir 19,12).

Ha be akarunk lépni a misztériumba, az megköveteli tőlünk, hogy ne féljünk a valóságtól: ne zárkózzunk önmagunkba, ne meneküljünk el az elől, amit nem értünk, ne csukjuk be szemünket a nehézségek előtt, ne tagadjuk le őket, és ne seperjük félre a felmerülő kérdéseket…

„Belépni a misztériumba” azt jelenti, hogy kilépünk biztonságot adó komfortzónánkból, feladjuk visszahúzó lustaságunkat, közömbösségünket, és elindulunk az igazság, a szépség és a szeretet keresésére, elindulunk egy előre nem ismert jelentés felé, egy olyan nem banális válasz felé, amilyet a hitünket, hűségünket és értelmünket válságba sodró kérdések igényelnek.

A misztériumba való belépéshez alázatra van szükségünk, alázatosan kicsinnyé kell válnunk, le kell szállnunk túlontúl büszke énünk, önhittségünk magasából, alázatosan újra megfelelő szemüveggel kell önmagunkra tekintenünk, el kell ismernünk, kik is vagyunk valójában: teremtmények vagyunk, a magunk értékeivel és hiányaival, megbocsátásra szoruló bűnös emberek vagyunk. A misztériumba való belépéshez erre a lealacsonyodásra van szükség, ami nem más, mint erőtlenség, bálványainktól való megszabadulás… imádás. Imádás nélkül nem lehet belépni a misztériumba!

Minderre az asszonyok, Jézus tanítványai tanítanak meg minket. Ők virrasztanak azon az éjszakán, Jézus anyjával együtt. Ő pedig, a Szűzanya segítette őket, hogy el ne veszítsék hitüket s reményüket. Így nem maradtak félelmük s fájdalmuk fogságában, hanem kora hajnalban elindultak, kezükben kenettel, szeretettel felkent szívvel. Elindultak. Rátaláltak a nyitott sírra. Beléptek. Tehát virrasztottak, majd elindultak, és beléptek a misztériumba. Tanuljunk meg tőlük virrasztani Istennel együtt, Máriával, anyánkkal együtt, hogy be tudjunk lépni a misztériumba, amely átvezet minket a halálból az életre.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóosztály

Fotó: News.va

Magyar Kurír