Az idősotthonokban élő sok papra és szerzetesnőre gondolva, Ferenc pápa arra buzdította a híveket: látogassák meg őket, hiszen jelenlétük révén ezek az otthonok az szent és apostoli küldetés kegyhelyei.

A napi első olvasmányból kiindulva (2Tim 4,9–17a) a pápa Szent Pál apostoli életének kezdetére és alkonyára utalt; a keresztény lét e két végletéről elmélkedett. A tanítványok apostoli életük elején fiatalok és erősek voltak (Lk 10,1–9), még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekik hithirdetésük nyomán. Az első olvasmány, Szent Pál Timóteusnak írt második levele életének utolsó szakaszában ábrázolja az apostolt. „Az apostol alkonya” – fogalmazott a Szentatya.

Pál apostol kezdetben tele van örömmel, Isten iránti lelkesedéssel. De ő sem kerülheti el az alkonyatot, a hanyatlást. „Jót tesz nekem, ha az apostol alkonyára gondolok” – mondta Ferenc pápa; majd összekapcsolta a három bibliai személyt, Mózest, Keresztelő Jánost és Pál apostolt. Mózes Isten népének bátor vezetője, aki harcolt az ellenség ellen és Istennel is küzdött, hogy megmentse népét: erős volt. Végül egyedül maradt a Nébó-hegyen, az ígéret földjét szemlélve. Nem adatott meg neki, hogy belépjen az ígéret földjébe.

Keresztelő Jánost sem kímélte meg az Úr az aggodalmaktól az utolsó időkben – figyelmeztetett a Szentatya. Jánosnak élete végén szembe kellett néznie egy gyötrelmes aggodalommal: egy gyengekezű, részeges és korrupt kormányzó, egy házasságtörő, irigy asszony és egy szeszélyes táncosnő hatalma alá került.

Pál apostol is azokról szól az első olvasmányban, akik cserbenhagyták, akik rosszat tettek vele, ellenszegülve prédikációjának. Mindenki elhagyta, de „az Úr mellém állt és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam” – írta Szent Pál.

Az apostol alkonya: egyedül, magára hagyatva, elárulva. Csak az Úr áll mellette. Az Úr segítette: „mellém állt”. Ő soha nem hagy minket magunkra, soha nem hagy cserben, mindig hűséges, nem tudja megtagadni önmagát – hangsúlyozta a pápa, majd hozzátette: ez a nagy az apostol tevékenységében: életével azt teszi, amit Keresztelő János mondott: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem”. Szent Pál az életét adja, hogy az Úr növekedjen. Végül ilyen lesz alkonya. Péternek is megjövendöli a Mester: ha majd öreg leszel, oda visznek, ahová nem akarod.

„Amikor az apostol alkonyára gondolok, szívemben feléled az apostoliság és életszentség azon szentélyeinek emléke, amelyek a papok és szerzetesnők öregotthonai: derék papok, derék szerzetesnők, akik megöregedtek”, rájuk nehezedik a magány, „arra várnak, hogy az Úr kopogtasson szívük ajtaján. Ezek az Egyházban az apostoliság és életszentség valódi kegyhelyei. Ne feledkezzünk meg róluk!” – figyelmeztetett homíliájában a Szentatya.

Ha még mélyebben szemléljük ezeket a helyeket, látjuk, milyen szépek. Gyakran hallom, hogy ’elzarándokolunk a Szűzanya, Szent Ferenc, Szent Benedek kegyhelyére’. Mennyi zarándoklat... De van-e kedvük nekünk, keresztényeknek meglátogatni az életszentség és az apostoliság kegyhelyeit, amelyek az idős papok és szerzetesnők otthonai? – vetette fel a kérdést Ferenc pápa. Majd hozzátette: „valódi zarándoklat lenne”.

Valaki azt mondta nekem néhány napja, hogy amikor misszióba ment egy országban, felkereste a temetőt, és látta az ötven, száz, kétszáz éve ott nyugvó, ismeretlen missziós papok és szerzetesnők sírjait. Mindüket szentté lehet avatni, „mert végül is csak ez a hétköznapi életszentség, a minden napos életszentség számít” – tette hozzá.

Az idősotthonokban ezek a szerzetesnők és ezek a papok várják az Urat; kicsit úgy, mint Szent Pál: kissé szomorúan, de békésen és vidám arccal. Jót tesz mindnyájunknak, ha az életnek e szakaszára gondolunk, az apostol alkonyára, és imádkozunk az Úrhoz: „Őrizd meg őket, akik elérkeztek a végső pillanathoz, hogy még egyszer mondhassák: Igen, Uram, követni akarlak téged!” – fejezte be péntek reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír