Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédnél szeretnék elidőzni veletek. Úgy tűnik, ennek a két embernek az élete párhuzamos vágányon fut: életkörülményeik ellentétben állnak egymással, semmi sem kapcsolja őket össze. A gazdag ember házának kapuja mindig zárva van a szegény előtt, aki ott fekszik kívül, próbál enni valamit a gazdag asztaláról lekerülő maradékból. Ez pompás ruhákat visel, míg Lázárt fekélyek fedik; a gazdag mindennap fényűzően lakmározik, míg Lázár éhen hal. Egyedül a kutyák veszik gondjaikba, és nyalogatják sebeit. Ez a jelenet az Emberfia kemény szemrehányására emlékeztet minket, melyet az utolsó ítéletkor mond: „Éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom […], mezítelen voltam, és nem öltöztettetek föl” (Mt 25,42–43). Lázár jól képviseli minden idők szegényeinek csendes kiáltását, valamint a világ ellentmondásosságát, amelyben mérhetetlen vagyon és erőforrás van kevesek kezében.

Jézus elmondja, hogy egy napon az a gazdag meghalt: a szegények és a gazdagok is meghalnak, ugyanaz a sorsuk, mint mindannyiunknak, senki sem kivétel. És akkor az az ember Ábrahámhoz fordult, könyörögni kezdett, „atyám”-nak szólította (Lk 16,24.27). Azt bizonygatja, hogy az ő fia, vagyis Isten népéhez tartozik. Életében viszont egyáltalán nem törődött Istennel, magát tartotta a világ középpontjának, a fényűzés és pazarlás világába zárkózott. Azzal, hogy kizárta Lázárt, egyáltalán nem számolt Istennel, sem az ő törvényével. Aki nem vesz tudomást a szegényről, az Istent veszi semmibe! Ezt jól meg kell jegyeznünk: aki nem vesz tudomást a szegényről, az Istent veszi semmibe. A példabeszédnek van egy érdekessége, amelyre érdemes felfigyelnünk: a gazdagnak nincs neve, hanem csak egy jelzője: „a gazdag”, míg a szegény nevét ötször is ismétli a szöveg, a Lázár név pedig azt jelenti, hogy „Isten megsegít”. A kapu előtt fekvő Lázár élő figyelmeztetés a gazdagnak, hogy emlékezzen Istenre, de a gazdag figyelmen kívül hagyja ezt a figyelmeztetést. Ezért nem vagyona miatt ítéltetik el, hanem mert képtelen volt együttérezni Lázárral és segítségére sietni.

A példabeszéd második felében Lázárt és a gazdagot már haláluk után látjuk (Lk 16,22–31). A túlvilágon a helyzet ellenkezőjére fordul: a szegény Lázárt az angyalok az égbe viszik Ábrahámhoz, a gazdag viszont gyötrelmek közé zuhan. Akkor a gazdag „feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és kebelén Lázárt”. Mintha először látná Lázárt, szavai azonban elárulják: „Atyám, Ábrahám – mondja –, könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet, mert iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.” Most a gazdag felismeri Lázárt, és a segítségét kéri, míg életében úgy tett, mintha nem látná. (Milyen sokszor előfordul, hogy az emberek úgy tesznek, mintha nem látnák a szegényeket! Számukra a szegények nem léteznek!) Korábban még asztalának maradékát is megtagadta tőle, most pedig azt szeretné, ha vinne neki inni. Azt hiszi, hogy még jogot formálhat előző társadalmi helyzetére. Ábrahám kijelenti, hogy lehetetlen teljesíteni a kérését, és ő maga adja meg az egész elbeszélés nyitját: elmagyarázza, hogy a túlvilágon jó és rossz sorsban aszerint részesül az ember, hogy az kárpótlást adjon a földi igazságtalanságért, a kapu pedig, mely az életben elválasztotta a gazdagot a szegénytől, áthidalhatatlan szakadékká vált. Amíg Lázár ott volt a háza alatt, a gazdag számára megvolt az üdvösség lehetősége, kitárhatta kapuját, segíthette Lázárt, de most, hogy mindketten meghaltak, a helyzet helyrehozhatatlanná vált.

Bár közvetlenül sosem hívják perbe Istent, a példabeszéd világosan figyelmeztet: Isten hozzánk való irgalmassága hozzá van kötve ahhoz, hogy mi irgalmasak vagyunk-e felebarátainkhoz; amikor ez utóbbi hiányzik, az előbbi sem talál utat zárt szívünkbe, nem tud belépni oda. Ha nem nyitom ki szívem kapuját a szegény előtt, az a kapu zárva marad. Isten előtt is. És ez szörnyű!

Ezen a ponton a gazdag a testvéreire gondol, akiket az a veszély fenyeget, hogy ugyanarra a sorsra jutnak, és kéri, hogy Lázár visszamehessen a világba figyelmeztetni őket. Ábrahám azonban visszavág: „Ott van nekik Mózes és a próféták, hallgassanak rájuk!” Ahhoz, hogy megtérjünk, nem csodás eseményekre kell várnunk, hanem meg kell nyitnunk szívünket Isten szava előtt, amely arra hív, hogy szeressük Istent és felebarátainkat. Isten szava képes életre kelteni az érzéketlen szívet és meggyógyítani annak vakságát. A gazdag ismerte Isten szavát, de nem engedte behatolni szívébe, nem hallotta meg, és ezért képtelen volt kinyitni a szemét, részvétet érezni a szegény iránt. Semmilyen hírnök, semmilyen üzenet nem helyettesítheti a szegényeket, akikkel utunkon találkozunk, mert bennük maga Jézus jön felénk: „Mindazt, amit egynek tettetek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” – mondja Jézus (Mt 25,40). Így a sorsok felborításában, melyet a példázat bemutat, ott rejtőzik üdvösségünk titka, amelyben Krisztus a szegénységet az irgalmassághoz kapcsolja. Kedves testvéreim, amikor hallgatjuk ezt az evangéliumot, mindannyian, együtt a szegényekkel, elénekelhetjük Máriával: „Leborította a hatalmasokat trónjaikról, a kicsinyeket pedig felemelte; az éhezőket betöltötte javaival, a gazdagokat pedig üres kézzel küldte el” (Lk 1,52–53).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír