Március 29-én délelőtt a Szentatya a Szent Péter-bazilikában mutatta be a krizmaszentelési misét. Beszédében hangsúlyozta, hogy az emberekhez való közelségnek kell meghatároznia a pap életformáját, külön is kiemelte a beszélgetés, a gyóntatás és a prédikálás területét.

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves paptestvérek a római egyházmegyéből és a világ többi egyházmegyéiből!

Miközben a mai liturgia szövegeit olvastuk, állandóan a Második Törvénykönyvnek az a mondata jutott eszembe, amely így hangzik: „Hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk, amikor csak hozzá folyamodunk?” (MTörv 4,7). Isten közelsége… a mi apostoli közelségünk.

Izajás próféta szövegében Isten küldöttjét szemléljük, aki már „felkenést kapott és elküldetett” népének tagjai közé, a szegények, a betegek, a rabok közelébe…; és a „rajta lévő” Lélek az, aki indítja és kíséri útja során.

A nyolcvannyolcadik zsoltárban láthatjuk, ahogyan Isten társasága, aki Dávidot fiatalkora óta kézen fogva vezette, és mellette állt erős karjával, most, amikor Dávid már öreg, a hűség nevét veszi fel: az idők folyamán megtartott közelséget hűségnek hívják.

A Jelenések könyve közel visz minket az „Erkhomenoszhoz” [az érkezőhöz], olyannyira, hogy láthatóvá teszi számunkra az Urat, személyesen, aki mindig „érkezik”, mindig. Az utalás arra, hogy meglátják majd őt „azok is, akik átszúrták”, megérteti velünk, hogy a feltámadt Úr sebei mindig láthatók, hogy az Úr mindig elénk jön, ha mi „közelítünk” mindazok testéhez, akik szenvednek, különösen is a gyermekekéhez. 

A mai evangélium központi képében az Urat falubelijein keresztül nézzük, akik „rá szegezték szemüket”(Lk 4,20). Jézus felállt, hogy felolvasson a názáreti zsinagógában. Izajás próféta tekercsét adták oda neki. Ő addig tekerte azt, míg az Isten küldöttéről szóló részhez nem ért. Hangosan olvasta: „Az Úr Lelke van rajtam, […] felkent engem; elküldött engem…” (Iz 61,1). Azzal fejezte be, hogy kimondta ama szavak oly provokatív közelségét: „Ma beteljesedett ez az Írás, amelyet az imént hallottatok” (Lk 4,21).

Jézus megtalálja ezt a szakaszt, és az írástudók hozzáértésével olvassa fel. Tökéletesen lehetett volna írástudó vagy törvénytudó is, de ő „evangelizátor”, úthirdető akart lenni, „jó hírek követe” népe számára, szép lábú hírnök, ahogy Izajás mondja (vö. Iz 52,7), az emberekhez közeli hírnök. 

Ez Isten nagy választása: Isten azt választotta, hogy olyan lesz, aki közel van népéhez. Jézus rejtetten élt harminc évig! Csak utána kezd prédikálni. Ez a megtestesülés, az inkulturáció pedagógiája; nem csak a távoli kultúrákban, hanem a saját plébániánkon is, a fiatalok új kultúrájában…

A közelség több mint egy különleges erény neve, olyan magatartás, amely meghatározza az egész személyt, annak kapcsolatteremtő készségét, azt a létmódot jelenti, hogy miközben önmaga életét éli, odafigyel másokra. Amikor az emberek azt mondják egy papra, hogy „közeli”, általában két dolgot emelnek ki: az első, hogy „mindig jelen van” (szemben azzal, aki „sosincs jelen”: „Tudom, atyám, Ön nagyon elfoglalt” – mondják gyakran); a második pedig, hogy mindig van egy jó szava mindenkihez. „Mindenkivel elbeszélget – mondják az emberek –, felnőttekkel, fiatalokkal, a szegényekkel, a nem hívőkkel…” Közeli papok, akik jelen vannak, akik mindenkivel beszélnek… Az utca papjai.

Az egyik, aki jól megtanulta Jézustól, mit jelent az utca prédikátorának lenni, az Fülöp. Az Apostolok cselekedetei azt mondja róla, hogy helységről helységre járt, hirdette Isten igéjének jó hírét, prédikált minden városban, és azok beteltek örömmel (vö. ApCsel 8,4–8). Fülöp egyike volt azoknak, akiket a Lélek „le tudott foglalni” bármelyik pillanatban, és el tudta indítani, hogy evangelizáljon, egyik helyről a másikra járt, képes volt arra is, hogy megkeresztelje a helyes hitű embereket, mint például az etiópiai királynő főemberét, és keresztelt itt is, ott is, az út során (vö. ApCsel 8,5; 36–40).

Kedves testvéreim, a közelség az evangéliumhirdető kulcsfontosságú tulajdonsága, mert az evangéliumban ez egy döntő fontosságú magatartás (az Úr ezzel a szóval írja le Isten országát). Vitathatatlan ténynek tartjuk, hogy a közelség az irgalmasság kulcsa, mert az irgalmasság nem lenne irgalmasság, ha nem törekedne mindig, mint „irgalmas szamaritánus” a távolságok áthidalására. Azt hiszem azonban, hogy sokkal jobban tudatosítanunk kell azt, hogy a közelség az igazságnak is a kulcsa; nemcsak az irgalmasságé, hanem az igazságé is. Át lehet hidalni a távolságokat az igazságban? Igen, át lehet. Az igazság ugyanis nemcsak meghatározást jelent, mely lehetővé teszi a dolgok és a helyzetek megnevezését, távol tartva azonban őket fogalmakkal és logikai érvekkel. Az igazság nem csak ez! Az igazság hűség (emeth) is, amely lehetővé teszi, hogy az embereket saját nevükön hívjuk, ahogyan az Úr nevezi őket, mielőtt osztályoznánk őket vagy meghatároznánk „helyzetüket”. Létezik a „jelzők kultúrájának” ez a – ugye, csúnya? – szokása: ez az ember ilyen, a másik amolyan, a harmadik ismét másmilyen… Nem! Az az ember Isten gyermeke! Nyilván vannak erényei és hiányosságai, de az a személyhez hű igazság számít, és nem a jelzők adják meg valaki lényegét.

Vigyáznunk kell, ne essünk abba a kísértésbe, hogy bizonyos elvont igazságokból bálványokat csináljunk magunknak. Ezek kényelmes bálványok, a kezünk ügyében vannak, adnak egyfajta presztízst és hatalmat, és nehéz felismerni őket. Mert a „bálványigazság” álcázza magát, az evangélium szavait használja öltözékként, de nem engedi, hogy ezek a szavak megérintsék a szívet. És, ami még rosszabb, eltávolítja az egyszerű embereket Isten igéjének és Jézus szentségeinek gyógyító közelségétől.

Ezen a ponton forduljunk Máriához, a papok édesanyjához. Szólíthatjuk őt úgy, mint a „közelség Szüzét”: „Mint igazi anya velünk jár, velünk küzd és állandóan árasztja felénk Isten szeretetének közelségét” (Evangelii gaudiumapostoli buzdítás, 286), hogy senki se érezze magát kirekesztve. A mi anyánk nem csak azzal a „serény” (uott, 288) szolgálatkészséggel van közel, amely a közelség egyik formája, hanem azzal a móddal is, ahogyan a dolgokat mondja. Kánában, az a jókor történő közbelépés, és az a hanglejtés, amellyel mondja a szolgáknak: „Bármit mond, tegyétek meg” (Jn 2,5), lehetővé teszik, hogy ezek a szavak minden egyházi nyelvhasználat anyai mintájává váljanak. De ahhoz, hogy úgy tudjuk mondani, ahogyan ő, túl azon, hogy kérjük a kegyelmet, arra is szükség van, hogy ott tudjunk lenni, ahol a fontos dolgokat „főzik”, azokat a dolgokat, amelyek számítanak minden szívnek, minden családnak, minden kultúrának. Csak ebben a – mondhatni „konyhai” – közelségben lehet felismerni, hogy milyen az a bor, amelyik hiányzik, és melyik a legjobb minőségű, amelyet az Úr adni kíván.

Szeretném javasolni nektek, hogy elmélkedjetek a papi közelség három olyan területéről, amelyekben ezeknek a szavaknak – „Bármit mond, tegyétek meg” – ezerféle módon, mégis ugyanazzal az anyai hanglejtéssel kell elhangzaniuk azoknak az embereknek a szívébe, akikkel beszélünk: a lelki kísérés, a gyóntatás és a prédikálás területe.

A lelki beszélgetésben tanúsítandó közelségről elmélkedhetünk úgy, hogy az Úrnak a szamariai asszonnyal való találkozását szemléljük. Az Úr mindenekelőtt megtanítja neki, hogyan kell Istent imádni: Lélekben és igazságban; aztán anélkül, hogy megbántaná, tapintatosan segíti, hogy meg tudja nevezni bűnét; végül az Úr engedi, hogy megfertőzze őt misszionáriusi szellemével, és vele megy evangelizálni falujába. Az Úr a lelki beszélgetés mintaképe, aki világra tudja segíteni a szamariai asszony bűnét anélkül, hogy árnyékot vetne az ő imádó imájára vagy akadályt gördítene misszionáriusi hivatása elé.

A gyóntatásban tanúsítandó közelségről a házasságtörő asszonyról szóló részt szemlélve elmélkedhetünk. Itt világosan látható, hogy a közelség döntő jelentőségű, mert Jézus igazságai mindig közel mennek, és személyesen, az egyik ember a másiknak mondja el – és mindig el lehet mondani – őket. A másik szemébe kell nézni, ahogy az Úr, amikor talpra áll, mert térdelt a házasságtörő nő mellett, akit meg akartak kövezni, s azt mondja neki: „Én sem ítéllek el” (Jn 8,11), és ez nem azt jelenti, hogy szembemegy a törvénnyel. És hozzá lehet tenni: „Mostantól többé ne vétkezz” (uott), de nem olyan hanglejtéssel, amely a meghatározás-igazság jogi területéhez tartozik – annak az embernek a hanglejtésével, aki elő akarja írni, melyek legyenek az isteni irgalmasság feltételei –, hanem olyan fogalmazásmóddal, amely a hűségigazság területéhez tartozik, mely lehetővé teszi a bűnös embernek, hogy előre és ne hátra tekintsen. Ennek a „többé ne vétkezz”-nek a helyes hanglejtése a gyóntatóé, aki úgy mondja ki azt, hogy hajlandó hetvenszer hétszer is megismételni.

Végezetül nézzük a prédikálás területét. Úgy elmélkedjünk rajta, hogy a távollevőkre gondolunk, és meghallgatjuk Péter első prédikációját, mely a pünkösd összefüggésében hangzik el. Péter azt hirdeti, hogy Isten igéje „mindazoké, akik távol vannak” (ApCsel 2,39), és úgy prédikál, hogy a kérügma „szíven találja őket”, és azt a kérdést ébreszti bennük, hogy „Mit kell tennünk?” (ApCsel 2,37). Olyan kérdés ez, amelyre – mint mondtuk – mindig máriás, egyházi hanglejtésben kell válaszolnunk. A homília a próbaköve annak, hogy „megítéljük a lelkipásztornak a népéhez való közelségét és a népével való találkozásra irányuló képességét” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 135). A homíliában megmutatkozik, mennyire voltunk közel Istenhez az imában, és mennyire vagyunk közel a ránk bízott emberekhez mindennapi életükben.

Az örömhír akkor kezd el működni, ha ez a két közelség táplálja és támogatja egymást. Ha távol érzed magad Istentől, akkor légy oly kedves, és kerülj közelebb az ő népéhez, ami majd kigyógyít téged azokból az ideológiákból, amelyek lelohasztották buzgóságodat. A kicsinyek megtanítanak arra, hogy másképp nézz Jézusra. Az ő szemükben Jézus személye elbűvölő, az ő jó példája erkölcsi tekintélyt kölcsönöz, tanításai az életet szolgálják. Ha pedig távol érzed magad az emberektől, akkor kerülj közelebb az Úrhoz, az ő szavához: az evangéliumban Jézus megtanít arra, ahogyan ő néz az emberekre, megtanítja azt, mennyit érnek szemében azok, akikért vérét ontotta a kereszten. Az Istennel való közelségben, az ige testté válik benned, és minden testhez közel álló pappá válsz. Az Isten népével való közelségben annak szenvedő teste igévé válik szívedben, és lesz, miről beszélned Istennel, közbenjáró pappá válsz.

A közel álló papot, aki a jó pásztor közelségével és gyengédségével jár az emberek között (és a lelkipásztori munkában időnként az emberek előtt megy, máskor az emberek között van, időnként mögöttük halad), az emberek nemcsak mélyen megbecsülik, hanem azon túl valami különleges dolgot éreznek iránta, olyasmit, amit csak Jézus közelségében éreznek. Ezért ez a közelségünk iránti hála nem valami többlet. Ezen múlik ugyanis az, hogy Jézus jelen lesz-e az emberiség életében, vagy pedig gondolati szinten marad, nyomtatott betűkbe zárva, legfeljebb néhány jó, lassanként rutinná váló szokásban megtestesülve.

Kedves paptestvérek, kérjük Máriát, a „közelség Szüzét”, hogy vigyen közelebb minket egymáshoz, és abban a percben, amikor azt mondjuk az embereknek, hogy „bármit mond Jézus, tegyétek meg”, egyesítse hanglejtésünket az övével, hogy véleménykülönbségeink közepette is váljék jelenvalóvá az ő anyai közelsége, amely az ő igenjével örökre közel vitt minket Jézushoz.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír