Egy keresztény számára az ima nem állhat varázsszavakból – figyelmeztetett a Szentatya, majd kiemelte, hogy Jézus élete meghatározó pillanataiban mindig az Atyát hívta.

Ne szaporítsuk a szavakat pogányok módjára, ne higgyük, hogy az imádság egyenlő a varázsszavakkal. A napi evangéliumi szakaszból (vö. Mt 6,7–15), vagyis Jézus hegyi beszédéből kiindulva a pápa a Miatyánkról elmélkedett. Jézus egyetlen szóban jelöli meg az imádság lényegét: „Atya”.

Az Atya mindig tudja, mire van szükségünk, még mielőtt kérnénk tőle. Olyan Atya ő, aki titokban, rejtve hallgat meg minket, ahogy Jézus tanít imádkozni: titokban. Ez az Atya adja meg gyermekei identitását. Amikor azt mondjuk: Atya, identitásunk mélyére érünk. Keresztény önazonosságunk ugyanis az, hogy az Atya gyermekei vagyunk, és ez a Szentlélek kegyelme. Senki nem mondhatja, „Atyám”, a Szentlélek kegyelme nélkül. Jézus élete legfontosabb pillanataiban ezt a szót használta: „Atya”, amikor tele volt örömmel, érzelemmel, így szólt: „Atyám, dicsérlek Téged, mert felfeded ezeket a dolgokat a gyermekek előtt”, vagy amikor sírt barátja, Lázár sírja előtt, ezt mondta: „Atyám, hálát adok neked, amiért meghallgattál”; végül pedig élete végső pillanataiban is őt hívta. Jézus tehát az Atyjával beszélt élete jelentős pillanataiban. Ez az imádság útja, az imádság helye. Ha nem érezzük magunkat az Atya gyermekeinek, ha nem ejtjük ki az ő nevét, akkor imádságunk pogány marad, puszta szószaporítás.

Emellett persze imádkozhatunk a Szűzanyához, az angyalokhoz és a szentekhez. Az imádság sarokköve azonban az Atya. Ha nem vagyunk képesek ezzel a szóval kezdeni az imát, akkor az nem fog sikerülni.

„Atyám” – amikor ezt a szót kiejtjük, magunkon érezzük az Atya tekintetét, nem szaporítjuk a szót, mint a pogányok: így hívjuk Őt, aki gyermeki identitást adott nekünk. Ez a keresztény ima helye, amikor az Atyához fohászkodunk, aztán imádkozunk az összes szenthez, az angyalokhoz, részt veszünk körmeneteken, zarándoklatokon… mindez nagyon szép, de csak ha az Atyával kezdjük, tudatában annak, hogy a gyermekei vagyunk, és olyan Atyánk van, aki szeret minket, és tudja, hogy mire van szükségünk. Ez az ima helye.

A Miatyánk kifejezés arra utal, hogy egymás testvérei vagyunk, közös az Atyánk, egy családhoz tartozunk – folytatta homíliáját a pápa, majd felidézte, mi történt Káinnal, aki gyűlölte az Atya fiát, gyűlölte testvérét. Az Atya adja meg önazonosságunkat és családunkat. Ezért fontos, hogy meg tudjunk bocsátani, el tudjuk felejteni a sértéseket, hogy elsajátítsuk azt az egészséges szokást, hogy legyintünk valamire… ráhagyjuk az Úrra, és ne hordozzuk magunkban a haragot, a sértettséget, a bosszúvágyat.

A lehető legjobb ima, amit végezhetünk, ha az Atyához fohászkodunk, elfelejtve a sértéseket. A pápa azt tanácsolta, hogy időnként végezzünk lelkiismeret-vizsgálatot ezzel kapcsolatban. Atya-e számomra Isten, Atyának érzem-e Őt? És ha nem érzem annak, akkor kérjem a Szentlelket, hogy megtanítson erre az érzésre. Képes vagyok-e elfelejteni a sértéseket, képes vagyok-e megbocsátani, belenyugodni a dolgokba? – vagy ha nem, akkor kérjem az Atyától, segítsen, hogy megbocsássak nekik, hiszen ők is az Atya gyermekei, akik csúnyán viselkedtek velem… Végezzük el ezt a lelkiismeret-vizsgálatot, nagyon-nagyon jót fog tenni nekünk. Atya, a mi Atyánk: ez adja meg a gyermeki identitást és a családunkat, hogy együtt haladjunk az életben – zárta homíliáját Ferenc pápa.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír