Március 7-én a Szentatya a szentmisének szentelt katekézissorozatán belül ma az eucharisztikus imáról elmélkedett. Hangsúlyozta, hogy jól meg kell értenünk ezt az ősi imádságot, hogy gyümölcsözően bele tudjunk kapcsolódni. Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes egészében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket, a mai alkalommal az eucharisztikus imával foglalkozunk.

A kenyér és a bor átadásának rítusa után elkezdődik az eucharisztikus ima, amely nélkülözhetetlen eleme a mise bemutatásának, sőt annak központi részét képezi és a szentáldozásra irányul. Megfelel annak, amit maga Jézus tett az asztalnál, amikor az apostolokkal elköltötte az utolsó vacsorát, akkor ugyanis „hálát adott” a kenyér, majd pedig a bor kelyhe felett [1]: hálaadása továbbél minden szentmisénkben, amikor üdvözítő áldozatához társulunk.

Ebben az ünnepélyes imádságban – az eucharisztikus ima ünnepélyes – az Egyház azt fejezi ki, amit végbevisz, amikor az eucharisztiát bemutatja, valamint annak indítékát, amiért bemutatja, vagyis hogy közösségre lépjen az Úrral, aki valóságosan jelen van a megszentelt kenyérben és borban. A pap, miután felszólította a hívőket, hogy emeljék fel szívüket az Úrhoz és adjanak neki hálát, fennhangon elmondja az imát, minden jelenlévő nevében, az Atyához fordulva, Jézus Krisztus által, a Szentlélekben. „Ennek az imának az az értelme, hogy a hívők egész gyülekezete Krisztushoz csatlakozzon Isten csodás tetteinek magasztalásában és az áldozat bemutatásában.” [2] Ahhoz hogy csatlakozhasson, értenie kell! Az Egyház azért akarta, hogy az emberek számára érthető nyelven mutassák be a misét, hogy mindenki csatlakozhasson a paphoz ebben a dicséretben, ebben a felemelő imában. „Krisztus áldozata és az eucharisztia áldozata – valójában – egyetlen áldozat.” [3]

A misekönyvben többféle eucharisztikus ima található, de mindegyikben megvannak a jellegzetes alkotóelemek, amelyeket most szeretnék felidézni. [4] Mindegyik ima gyönyörű! Először is ott van a prefáció, amely egy hálaadás Isten adományaiért, különösen, amiért elküldte Fiát mint Üdvözítőt. A prefáció a „Sanctus” (Szent vagy) kezdetű akklamációval zárul, amelyet rendszerint éneklünk. Jó énekelni a Sanctust: „Szent, szent, szent az Úr!” Jó énekelni! Ekkor az egész gyülekezet egyesíti hangját az angyalok és szentek hangjával, hogy dicsérje és dicsőítse Istent.

Aztán ott van a Lélek hívása, hogy hatalmával megszentelje a kenyeret és a bort. Hívjuk a Lelket, hogy jöjjön, hogy a kenyérben és a borban ott legyen Jézus. A Szentlélek működése és Krisztusnak a pap által kimondott szavainak hatékonysága valóságosan jelenvalóvá teszik a kenyér és a bor színe alatt az ő testét és vérét, az ő egyszer s mindenkorra bemutatott keresztáldozatát. [5] Jézus ebben egészen világos volt. Hallottuk az [általános kihallgatás] elején, hogy Szent Pál ismerteti Jézus szavait: „Ez az én testem, ez az én vérem.” „Ez az én testem, ez az én vérem.” Jézus maga mondta ezt! Nem kell agyalnunk rajta: „De hogyan lehetséges az, hogy…?” Az Krisztus teste, és kész! A hit: segítségünkre van a hit. Hitünk aktusával hisszük, hogy az Jézus teste és vére. „Íme, hitünk szent titka”, ahogyan mondani szoktuk az átváltoztatás után. A pap azt mondja: „Íme, hitünk szent titka”, mi pedig egy akklamációval válaszolunk. Az Egyház, az Úr halálának és feltámadásának emlékezetét ünnepelve, és az ő dicsőséges eljövetelét várva, bemutatja az Atyának az áldozatot, amely kiengeszteli az eget és a földet: bemutatja Krisztus húsvéti áldozatát, és vele együtt felajánlja önmagát, és azt kéri, hogy a Szentlélek erejében „Krisztusban egy test és egy lélek” legyen. [6] Az Egyház tehát eggyé akar válni Krisztussal, egy test és egy lélek akar lenni az Úrral. Ez a szentségi áldozás kegyelme és gyümölcse: Krisztus testével táplálkozunk, hogy mi, akik eszünk belőle, az ő élő testévé legyünk a mai világban.

Az egység misztériuma ez, az Egyház ugyanis Krisztus áldozatával és az ő közbenjárásával egyesül, és ebben a megvilágításban [kell néznünk, hogy], „a katakombákban gyakran szélesre tárt karokkal, orante testtartásban imádkozó nő alakjában ábrázolják az Egyházat – az Egyház, aki imádkozik; jó arra gondolni, hogy az Egyház imádkozik; az Apostolok cselekedeteiben van egy szakasz, amely arról szól, hogy Péter börtönben van, a keresztény közösség pedig „szüntelenül imádkozott érte” [ApCsel 12,5]; az Egyház, aki imádkozik, az orante-Egyház; azért megyünk misére, hogy orante-Egyház legyünk –, „mely – mint a kereszten karjait kitáró Krisztus – őáltala, ővele és őbenne felajánlja önmagát és közbenjár minden emberért.” [7]

Az eucharisztikus ima azt kéri Istentől, hogy gyűjtse egybe összes gyermekét a szeretet tökéletességében, egységben a pápával és a püspökkel, akiket név szerint megemlítünk, ami annak a jele, hogy közösségben ünneplünk az egyetemes Egyházzal és a részegyházzal. A könyörgést mint áldozatot az Egyház minden tagjáért mutatjuk be Istennek, élőkért és holtakért, abban a boldog reményben, hogy Szűz Máriával együtt részesülünk a menny örök örökségében. [8] Senkit sem felejtünk ki! Az eucharisztikus imából senkit és semmit nem felejtünk ki, hanem mindent Isten elé viszünk, ahogyan a záródoxológia emlékeztet rá. Ha van valaki – például rokonom vagy barátom –, aki szükségben van, vagy aki átlépett ebből a világból a másvilágba, akkor megemlíthetem őket ott, abban a pillanatban, magamban, csendben, vagy pedig felírathatom a nevét [a misét megelőzően, a sekrestyében, az irodában], hogy bemondják majd a misében. „Atya, mennyit kell fizetnem, hogy ezt a nevet ott bemondják?” „Semmit!” Értitek? Semmit! A miséért nem kell fizetni! A mise Krisztus áldozata, amely ingyenes. A megváltás ingyenes! Ha akarsz adományt adni, akkor adj, de a miséért nem kell fizetni! Fontos ezt megérteni!

Az eucharisztikus ima egy rögzített imaforma, amelyet esetleg egy kicsit idegennek érzünk – jogosan, hiszen egy ősrégi formula –, de ha jól megértjük a jelentését, akkor biztosan jobban részt veszünk benne. Mindazt kifejezi ugyanis, amit az eucharisztikus ünneplésben teszünk, továbbá három olyan magatartásformának a gyakorlására tanít minket, amelyek sosem hiányozhatnának Jézus tanítványaiból. Az első: megtanuljuk, hogy „hálát adjunk mindig és mindenütt”, és nemcsak bizonyos alkalmakkor, amikor minden jól megy; a második, hogy életünket szeretetajándékká tegyük, szabad és ingyenes ajándékká, [a harmadik pedig, hogy] a konkrét közösséget építsük, az Egyházban és mindenkivel. A misének ez a központi imája tehát arra nevel szép lassan minket, hogy egész életünket „eucharisztiává”, vagyis hálaadássá tegyük.

JEGYZETEK

[1] Vö. Mt 26,27; Mk 14,23; Lk, 22,17.19; 1Kor 11,24

[2] A Római misekönyv általános rendelkezései, 78.

[3] Katolikus Egyház katekizmusa, 1367.

[4] Vö. A Római misekönyv általános rendelkezései, 79; Katolikus Egyház katekizmusa, 1352–1354.

[5] Vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 1375.

[6] III. eucharisztikus ima; vö. II. vatikáni zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúció, 48; A Római misekönyv általános rendelkezései, 79f.

[7] Katolikus Egyház katekizmusa, 1368.

[8] Vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 1369–1371.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vaticannews.va

Magyar Kurír