Spanyolul elmondott homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

A mai szentmise, a hallott bibliai szövegek és a Guadalupei Szűzanya képe, melyre a Nican mopohua [a Mária-jelenést leíró 16. századi forrásszöveg] emlékeztet bennünket, három, Máriára vonatkozó melléknevet juttatnak eszembe: asszony-nő, anya és mesztic.

Mária nő. Nő, asszony, ahogy a Nican mopohua mondja. Nő asszonyi előkelőséggel. Nőként jelenik meg, de valaki másnak az üzenetével, ő tehát nő, asszony és tanítvány. Szent Ignác szerette asszonyunknak hívni. Ennyire egyszerűen, ő nem akar többet: ő nő és tanítvány.

A keresztény jámborság az idők folyamán mindig új címekkel próbálta őt dicsérni: ezek a gyermekei szeretetét, Isten népének szeretetét kifejező címek voltak, ám egyáltalán nem érintették ezt az ő női-tanítványi létét.

Szent Bernát azt mondta, hogy amikor Máriáról beszélünk, sosem elegendő a dicséret, sosem elegendők a dicsérő címek, ám ezek egyáltalán nem érintették ezt az ő alázatos tanítványi voltát. Tanítvány.

Hűen Mesteréhez, aki az ő Fia, az egyetlen Megváltó, sosem akart semmit sem elvenni magának abból, ami a Fiáé. Sosem mutatkozott társmegváltónak. Nem, ő tanítvány.

És van olyan egyházatya, aki azt mondja, hogy a tanítványság nagyobb méltóság, mint az anyaság. Ezek teológusokra tartozó kérdések, de ő tanítvány. Sosem lopott el maga számára semmit a Fiától, szolgálta őt, mert az anyja, világra hozza őt az idők teljességében, ahogyan halljuk erről az anyától született Fiúról.

Mária a mi anyánk, népeink anyja, mindannyiunk anyja, az Egyház anyja, de az Egyház előképe is. És szívünknek, lelkünknek az anyja. Valamelyik egyházatya azt mondja, hogy amit Máriáról mondunk, azt voltaképpen az Egyházról és a saját lelkünkről is állíthatjuk. Mivel az Egyház női [a latin nyelvekben az egyház szó nőnemű – a ford.], és lelkünknek megvan az a képessége, hogy befogadja Istentől a kegyelmet, ezért az atyák az Egyházat bizonyos értelemben női jellegűnek tekintették. Nem gondolhatunk az Egyházra e nélkül az átfogó máriás alapelv nélkül.

Amikor keressük a nők szerepét az Egyházban, járhatunk a funkcionalitás útján, mert a nőknek vannak betöltendő funkcióik az Egyházban. De így megállunk az út felénél.

A nő az Egyházban meghaladja a funkciók szintjét, ezzel a máriás alapelvvel, amely „anyává teszi” az Egyházat, Anyaszentegyházzá alakítja azt.

Mária nő, Mária anya, más lényeges cím nélkül. A többi cím – gondoljunk a loretói litánia megszólításaira – szerelmes gyermekektől származnak, akik anyjuknak éneklik azokat, de azok nem érintik Mária létének lényegét: ő nő és anya.

És a harmadik melléknév, amelyet őt szemlélve mondanék: kevert fajúvá tette magát, meszticcé vált. De nem csak Juan Dieguitóval, a néppel. Meszticcé vált, hogy mindenki anyja legyen, és „keveredett” az emberiséggel. Miért? Mert „keveredett” Istennel. És ez nagy misztérium: Mária, az anya keveredik Istennel, aki valóságos Isten és valóságos ember az ő Fiában.

Amikor egyesek olyan történetekkel jönnek, hogy ezt vagy azt ki kellene dogmaként jelenteni Máriáról, ne vesszünk el az ostobaságok között: Mária nő, ő a mi asszonyunk, Mária az ő Fiának anyja, a hierarchikus Anyaszentegyházé, és Mária meszticcé vált, népeink asszonya, aki „keveredett” Istennel.

Bárcsak velünk is beszélne ezzel a három címmel, ahogyan Juan Diegóval beszélt: gyengéden, nőies melegséggel és mesztici közelséggel. Úgy legyen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír