A konyhában ültünk a földön, és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha, meg-megsimogatván arcunkat. Hallgattunk, de magunkban megvallottuk, hogy a mű tökéletes, és nem is vettük le a szemünk róla. Tornya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol be lehetett tekinteni (egy krajcárért!), és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk abban az időben.
Egyszóval: betlehem volt.
A Szent Család kicsit oldalt állt, előtérben a jászollal s a jászolban Jézuskával, aki mosolygott, és kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár, mi akkor még nem gondoltunk arra, hogy ha ez a kéz egyszer kinyílik, mekkora ragyogás árad belőle a világra.
Ennél sokkal nagyobb gondjaink voltak. Elsősorban az, hogy Jézuska mezítelen maradjon-e, vagy takarjuk be.
– Megfázik! – mondta Bence Gábris, aki érzékeny lelkű fiú volt.
– Buta vagy – szólt Andók Pista –, aki Isten, az nem fázik.
– A Biblia azt mondja – szólalt meg végül Peszka Péter, aki papnak készült –, hogy “édesanyja pólyába takarta és jászolba fektette…”
Ez döntött.
A pólya természetesen nem lehetett akármilyen anyagból, ezért selyemből lett, a selyem pedig anyám télikabátja béléséből lett.
Másodsorban ott volt még a szamárkérdés. Két szamarunk is volt ugyanis.
Peszka Péterre néztünk, aki csizmája orrát vakargatta piszkos kis körmével, és lesütvén a szemét erősen gondolkodott, de aztán kivilágosodott értelmes, fanyar arca:
– Az nincs a Bibliában, hogy hány szamár volt. Több pásztor volt, hát szamár se egy volt… Subák, láncos botok, bajuszok és szakállak, kucsmák és a tornyos angyalsüveg már készen voltak, így semmi akadálya nem volt annak a lelkes izgalomnak, amely másnap a falu végén abban a felkiáltásban érte el tetőfokát, hogy:
– Szabad-e betlehemet köszönteni?
És hulltak a krajcárok… Péter perselyébe, amely mind súlyosabban zörgött – mi tagadás –, ébren tartva, sőt fokozva elhivatottságunk érzését. Berta Jancsi ugyan apja szőrtarisznyáját is nyakába akasztotta, hogyha valahol – netán – ennivalót is adnának, de inkább Pétert toltuk előre, zörgő perselyével figyelmeztetve a háziakat, hogy készpénzadományokra rendezkedtünk be.
Na, a büntetés aztán nem is maradt el. A betlehemi csillag ragyogása mellett nem vettük észre a pénz ördögének sátánpofáját, és szenteste – Berta Jancsi pokoli indítványára – elindultunk a szomszéd faluba, most már kizárólag azzal a céllal, hogy a persely tartalmát a végsőkig fokozzuk.
Csendes, borús, mégis kemény alkonyat volt. A hó nem olvadt, a varjak nyugtalanul repkedtek a jegenyék felett, és a völgyek hajlásaiban fenyegetően kék volt a köd. Azután Király bácsival találkoztunk, a kanász-számadóval.
– Hová mentek, gyerekek?
– Csak ide, a szomszédba…
Az öreg felnézett az égre…
– Hát én nem mondok semmit, de iparkodjatok, mert ujjan idő gyün, hogy megemlegetitek…
– Sietünk, Király bácsi.
Igazán siettünk volna, de úgy megbámulták takaros betlehemünket, úgy tartóztattak bennünket, etettek, itattak (ne mondják a szomszéd faluban, hogy nem látják szívesen a gyerekeiket), és főleg úgy tömték a perselyt, hogy se láttunk, se hallottunk.
Pedig közben feltámadt a szél, lenyomta a felhőket, és szitálni kezdte a havat a fekete éjszakában. Ezt azonban a házak között alig lehetett érezni, de amikor kiértünk a szabad mezőkre, belénk mart, és engem, aki a betlehemet vittem, majd belelökött a patakba.
– Egyenest! – vezényelt Jancsi, aki nagy lókötő volt, de a szíve a helyén – Ha a nyárfás utat elértük, nincs semmi baj.
– Nem kellene visszafordulni?
– Nem! – üvöltött Jancsi –, engem agyonvernek, ha nem leszek ott az éjféli misén.
Az idő és a tér elveszett. A nagy subákat majd a földre nyomta a szél, a hó vágott, mint a jeges vessző, és reszketve izzadtunk, ijedt kis erőnk utolsó megfeszítésével.
Vánszorogtunk. A kis betlehem oldalát már feltépte a szél, és kísértetiesen csapkodta a papírt, miközben a toronyban a kis bádogcsengő néha megkondult, mint a lélekharang. Nem tudtuk, hol vagyunk, és szívünk körül halálos hidegen bujkált a félelem.
– Megfagyunk – mondta valaki, mire Bence Gábris leroskadt a hóra, és sírni kezdett, de sírását elkapkodta a sikoltó szél.
És csak álltunk. Összebújtunk Gábris körül, a betlehem lecsúszott kezemből a hóra, és nem hittünk már semmiben, csak az elmúlás borzalmában, és már nem is voltunk.
– Imádkozzunk! – mondta ekkor Péter, és ennek a szónak a mélységében egyszerre végtelen csend lett, és ebben a csendben alig hallhatóan, mégis világosan megérintett bennünket meleg szárnyával a távoli harangszó.
– Harangoznak – ordított Jancsi –, most már tudom az utat.
– Imádkozzunk – mondta Péter, és imádkoztunk.
És éjféli misén otthon voltunk.
És azóta is, ha nagy baj van, és kiesik kezemből a betlehem, azt az imát mondom, és azt a harangszót hallom még ma is.