Az első olvasmányból hallhattuk: „a nyomorgók jajszava áthat a
felhőkön”(Sir 35,17) és kegyelmet talál, mert Isten egyedül a hozzá
folyamodók szívét nézi. Ha vannak valakik, akiket a mennyei Atya jobban
szeret, akkor ezek a Szentírásban a „Jahve szegényeinek” nevezettek,
akik alázatos, bűnbánó, bizalommal telt lélekkel fordulnak hozzá. A
Szentírás dicséri az alázatos ember imáját, aki tudatában van
méltatlanságának és annak, hogy segítségre, üdvösségre szorul. Ez az ima
„hatol át a felhőkön”, ennek az imádkozónak ad Isten kegyelmet és
szolgáltat neki igazságot.
Az ószövetségi olvasmány kiváló
bevezetőként szolgál a farizeusról és a vámosról szóló evangéliumi
példabeszédhez (Lk 18,9-14), ahol Jézus szembeállítja egymással a gőgös
és az alázatos ember imáját. A farizeus szó a mai általános
szóhasználatban olyan magatartást bélyegez meg, amit elítélünk. Azt az
embert nevezzük farizeusnak, aki álszent módon mást mutat, mint amit él,
s másként beszél, mint érez, illetve aki az ember szemébe mosolyog és
szépeket mond, de a háta mögött kigúnyolja, elítéli és megszólja.
Eredetileg
– Jézus korában – a „farizeus” vallási csoportosulást jelentett, ahhoz a
zsidó vallási párthoz való tartozást, amely a törvény iránti
tiszteletével és betű szerinti ragaszkodásával tűnt ki, és lassan
„szellemi arisztokráciává” fejlődött. Egyébként a farizeus szó,
elválasztottat, elkülönültet jelent, olyan zsidót jelölt, aki szigorú
gyakorlatai által szakított a bűnnel, aki elkülönült aszerint, amit a
törvény jónak tartott. Az evangéliumokból kitűnik, hogy az Úr Jézus
elítéli a farizeusi mentalitást, vagyis azt az állandó veszélyt, mely
azzal fenyeget minden vallásos lelket, hogy az Isten keresésében, az
Istennel való kapcsolat megélésében, megelégszik a törvény, az
előírások, az üres, élettelen hagyományok gyakorlásával.
Ezzel az
embertípussal állítja szembe Jézus a vámost, a társadalmilag és
vallásilag lenézett embert. A vámos szó ma nem teszi rögtön érthetővé,
hogy miért. Talán, ha adóbérlőnek, adóbehajtónak neveznénk ezt az
embert, akkor mindjárt megértenénk a megvetés okát is. Ugyanis a rómaiak
nem maguk hajtották be az adókat, hanem bérlőknek adták ki az adószedés
jogát. Azok az államnak egy bizonyos részt fizettek, s aztán a többit a
maguk zsebére szedték. A vámosok megvetett emberek voltak, akiket a
pogány megszállókkal való kapcsolatuk és a gyakran zsaroló pénzbehajtás
miatt a nyilvános bűnösök közé soroltak. A törvénytisztelő zsidóknak
illett ezeket elkerülni, Jézus azonban másként tett.
Az izraeliták,
magát a rómaiak adóigényét is jogsértő, sőt Isten jogait sértő dolognak
tartották, a tetejében szegények is voltak, s alig-alig tudtak az
adókötelezettségeknek eleget tenni. Érthető, hogy egészen különös
megvetéssel sújtották azokat, akik e téren kiszolgálták az idegen
hatalmat, s nem szégyelltek honfitársaik kicsikart fillérein
meggazdagodni.
Ezek után nem csoda, hogy a példabeszédbeli vámos nem
mert a templom belsejébe menni, szemét s kezét sem emelte az égre.
„Mellét verte” – mondja a magyar szöveg. De az evangélium ennek a
mozdulatnak fölidézésére egészen hétköznapi szót használ, nem olyat, ami
megszokott liturgikus mozdulatra utalna. A vámos mozdulata nem tanult,
szertartásos gesztus, hanem a keserűség önkéntelen megnyilatkozása. „A
kétségbeesés kitörése ez – írja J. Jeremias szentírás-magyarázó –
emberünk szíven üti magát, egészen elfelejti, hol van, egészen
eluralkodik rajta a fájdalom, hogy Istentől ily messzire szakadt”. Bánja
bűnét, elismeri erkölcsi nyomorát, tudatában van annak, hogy méltatlan
Isten kegyelmére, ezért szemét lesüti, de ajka mégse néma. Mozdulata nem
betanult szertartásos gesztus, de szava az 51. zsoltár kezdete: „Isten,
irgalmazz nekem!” Csak épp hozzáteszi töredelme jeléül: „Nekem,
bűnösnek”.
Azt hiszem az evangéliumi szembeállítás célja
mindannyiunk előtt világos: az alázatosság és a bűnbánat értékének
kiemelése, mert az Isten jobban szereti a bűnbánó bűnös alázatát, mint a
magát igaznak tartó ember kevélységét.
Mindkét ember ugyanazzal a
szándékkal megy a templomba: imádkozni akarnak, magatartásuk azonban
homlokegyenest ellenkező. A farizeus – öntudatának és jellemének
megfelelően –, látszólag hálát ad Istennek, valójában dicsekszik a másik
ember rovására. Maga kiválóságát emlegeti, magának tetszeleg. Imádsága
monológ, egyoldalú, nem párbeszéd. (Vannak, akik a megfelelő görög
kifejezést úgy is fordítják: „önmagához imádkozott”.) Elvakultságában
odáig merészkedik, hogy Istenre is rá akarja erőltetni a „külsőt”, a
látszatot, amellyel bemutatja törvénytiszteletét és jóságát. Istent
azonban nem lehet dicsekvéssel meghatni.
Hiába terjeszti ki karját és
emeli égre a szemeit, nem lát az orránál tovább. Hálaadása
szeretetlenség: „nem vagyok olyan, mint a többi”. A magát tökéletesnek
tartó farizeus el van telve önmagával, megelégszik a külső, előírásos
igazságossággal, szíve viszont tele van gőggel és embertársa
megvetésével.
Ezzel szemben a vámos alázatosan hátul áll meg a
templomban és bűnösnek vallja magát, s az 51. zsoltárt kezdi imádkozni:
„Könyörülj rajtam, Istenem!” Nem hálaadás ez, hanem kérés, rimánkodás,
mégis jobban tetszik Istennek, mint a farizeus hálaadó-imádsága, ezért a
vámos megigazultan és lelkileg megtisztulva tér haza. Isten előtt
ugyanis csak alázatosan, igazi énünket feltárva, kegyelmet igényelve
állhatunk meg.
Isten országa azoké, akik igénylik, akik tudatában
vannak saját kicsiségüknek és Istenre utaltságuknak. Csak a magával
elégedetlen, Istent még jobban igénylő ember hite lehet fejlődőképes.
Ezért értékes annyira a vámos alázatossága.
Itt el kell
mondanunk, hogy a másokkal való összehasonlítás, akármilyen eredménnyel
zárul, hamis képet ad önmagunkról. Ha különbnek érezzük magunkat
másoknál, akkor a gőg, a felfuvalkodottság, az elbizakodottság veszélye
fenyeget, ha alábbvalónak, akkor a sárga irigységé. Csak az igazán
szentek szájából hiteles annak megvallása, hogy ők a földkerekség
legbűnösebb emberei; éppen azért, mert alapja nem a másokkal való
összehasonlítás, hanem az isteni kegyelem túlcsorduló mértéke, amelyben
részesültek.
Ők érzik igazán, hogy ehhez képest eltörpül mindaz a
jó, amit tettek. Szent Ferenc atyánkról jegyezték fel, hogy egy
alkalommal kijelentette: hogy ha egy gonosztevő kapott volna annyi
kegyelmet Istentől, mint ő, az már régen szent volna, míg ő megmaradt
bűnös és hálátlan embernek.
A mások fölötti ítélkezésnek ugyanúgy
nincs helye az imádságban, mint az önmagunk méricskélésének,
elítélésének vagy felmentésének. Éppen ezek a megigazulás legfőbb
akadályai, mert az ember olyan dolgokba avatkozik, amelyet Isten magának
tart fenn.
Vannak-e ma is „vallásos” farizeusok? – kérdezhetné
valaki. Bizony vannak, ilyen különleges értelemben is: nemcsak az
emberek előtt képmutatók, hanem Isten előtt is. Mert hogyan lehetne
nevezni azt az embert, aki hosszú idő elteltével is a szentgyónását
azzal kezdi, hogy: „templomba járok, imádkozom, nem öltem, nem loptam,
nem káromkodtam és más bűnöm nincsen”- az ilyen ember ahelyett, hogy a
gyóntatószékben megvallaná vétkeit, hibáit, gyarlóságait, amiket egy jó
lelkiismeretvizsgálat keretében fedezett fel, azt állítja, hogy neki
semmi bűne nincsen. - Mintha csak az evangéliumi farizeust hallanánk:
„Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember:
rabló, igazságtalan, házasságtörő… Kétszer böjtölök hetenként, mindenből
tizedet adok”(Lk 18,11-12) – Ki is lenne igazabb nála, akiben nincs bűn
és teljesíti a törvény minden előírását? Pedig a szíveket-veséket
vizsgáló Isten előtt igazán nem lehet másnak látszani, mint amik
vagyunk. Hitünk tanítása szerint pedig egyedül a Boldogságos Szűzanya
volt bűntelen…
Igényeljük, kérjük Isten irgalmát és szeretetét! Ezért nem
szégyellte a 2. vatikáni zsinat kinyilvánítani: „Az egyház bűnösöket is
foglal magában; így egyszerre szent is, és folyton megtisztulásra
szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelenül” (Lumen
gentium, 8.), ne feledjük az alázatosság útja: a bűnbánat és a megújulás
útja, közösségileg és egyénileg is.
Helyünket keressük a
példabeszédben? Egy dolgot nyomban le kell szögeznünk. Nem arról van itt
szó, hogy nincs más út: választanunk kell, jobb, ha vétkezünk, mint a
vámos, mert akkor van esélyünk arra, hogy Isten kegyelmébe fogadjon; ha
azonban a farizeus útján indulunk el, akkor szükségszerűen elszakadunk
tőle. Érdemes Szent Pált idéznünk: „Ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt
a kegyelem... Mit mondjunk hát? Maradjunk meg a bűnben, hogy a kegyelem
gyarapodjék? Isten ments!” (Róm 5, 20-6, 2)
Egy a biztos: olyan
világban élünk, amelyben érvényes a farizeus és a vámos imádságáról
szóló példabeszéd, olyan Istennel van dolgunk, aki a vámos imádságát
többre becsüli, mint a farizeusét. De nem azért mert jobban szereti a
törvényt becsületesen megtartó embernél, azt, aki bűnös, aki szabados,
aki kijátssza a törvényeket, hanem mert jobban kedveli a bűnbánó
alázatát, mint az önmagát igaznak tartó ember kevélységét, gőgjét.
Hasonlók
volnánk a vámoshoz? Anélkül, hogy Isten cinkosunkká válnék a rosszban,
mégis szabad arra gondolnunk, hogy imádságunk nincsen hiába. Nagy öröm
ez, egyszer tán erőt ad ahhoz, hogy véglegesen szakítsunk a rosszal,
amely életviszonyainkat egészen átjárta.
Vagy inkább a
farizeushoz hasonlítanánk? Akkor szól igazán nekünk ez a példabeszéd,
amelyet Jézus nem a „vámosok” vigasztalására mondott, hanem „az
elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig
megvetettek”(Lk 18,9), a „farizeusok” lelkiismeretének megmozgatására.
Nem
azt kívánja Jézus, hogy tagadjuk le, ami jó van bennünk, hogy öntépő
ál-alázattal játsszuk meg a bűnöst, a magát becsmérlő embert. Azt sem
akarja, hogy mindenáron kételkedni kezdjünk önmagunkban, saját jó
szándékunk hitelében. Inkább arra akar megtanítani, hogy ne csak
hálálkodjunk, hanem kérjünk is, S ha mégoly sokra vittük is, akkor se
magunkban bízzunk, hanem Isten kegyelmében, amely mindig ajándék. Mint
az igazán nagy művészek, akik hiába alkottak remekműveket, újra meg újra
„elfeledik, ami mögöttük van” és aggódva, teljes összeszedettséggel
„nekifeszülnek” az előttük álló új feladatoknak (Fil 3, 13), s nem
rutinból, hanem ihletből alkotnak egyre újabb és újabb remekművet.
Befejezésül
szépen hangzanék, ha most azt mondanánk: Legyünk tökéletesek, mint a
farizeus, de Isten elé járuljunk mégis olyan alázattal, mint a vámos! Az
evangéliumban van is egy mondat, amely ezzel csaknem azonos, érdemes
elgondolkodnunk rajta: „Ha megtettétek, amit parancsoltak nektek,
mondjátok: mihaszna szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket
teljesítettük” (Lk 17, 10).
Kommentáld!