„Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”

Az 1956. október 23-án kezdődött forradalomra emlékezünk. A forradalomra, mely keresztény, katolikus embernek is vállalható. Mert nem forradalomként indult, hanem békés tüntetésként, amikor a nép már megelégelte az elnyomatást. A fiatalok, az egyetemisták kezdték el. De az életet, a fiatalságot és az embert nem tisztelő gazemberek a békés tüntetésbe a parlamentnél belelövettek. Ekkor kezdődött a fegyveres harc, hiszen az önvédelmet még a katolikus erkölcstan is megengedi. S ami döbbenetes volt, nem a reform-kommunisták, politikusok, hanem fiatal gyerekek, munkások, egyszerű emberek vívták meg a harcot. Olyanok, mint Ti.  Barikádokon és az utcákon. S a nagy orosz medvét, ha nem jön a külföldi segítség, a közömbösség, akkor ki lehetett volna űzni. Csakhogy elárult bennünket Nyugat, kettős játékot játszott, befogadta Mindszenty bíborost, de ugyanakkor megüzenték Moszkvába: Magyarország nem tartozik az Egyesült Államok szövetségesei közé, azaz bármit lehet vele csinálni. S jött a több mint kétszázezer orosz katona a négyezer tankjával s a magyar hazaáruló muszkavezetőkkel. Na ez is jusson eszetekbe, amikor Amerikáról áradoztok. Amikor úgy akartok ünnepelni, étkezni, öltözködni, sportolni mint ők. Amikor a közelgő Mindenszentekből és halottak napjából Halloweent akartok csinálni. Ne ott keressetek példaképeket.
Az események megítélése sajnos ma sem egyértelmű. Hallunk ilyeneket: nem lehet kisajátítani a forradalmat! A barikád mindkét oldalán lévőket egyaránt mártírnak kell tekinteni. Hát ez a legrosszabb. Azoknak is annyit jelent a forradalom, akiknek apját fölakasztották, összeverték, vagy testvérét, vagy a családtagjait, mint azoknak, akik ÁVÓ-sok voltak, vagy haszonélvezői lettek utána a rendszernek? S ha nem jön a nyolcvankilences fordulat, még mindig ellenforradalomról beszélnének? Ezek közül ma is sokan itt élnek köztünk. Tőlük igenis bűnbevallást kell kérni! Mert, ha nem szolgáltat a történelem földi igazságot, úgy lesz, mint a megkeresztelésem templomában nyugvó Dobó István sírjára írták: „Tudom, hogy él az én Megváltóm és igazságot szolgáltat nekem.” Azoknak is, akik mártírok voltak, s azokat is megítéli, akik kegyetlen üldözőkké lettek.

Összekapcsolódik ez az ünnep katolikus egyházunkkal is, hiszen mártír főpapja, Mindszenty bíboros szinte egybenőtt a forradalommal. Emlékezetes szép beszédeit kiforgatták, pedig csak szabadságot, függetlenséget akart a magyar népnek! Még az oroszokkal is békében akart lenni, ha azok tisztelnek bennünket. A pápa, XII. Piusz, november másodikán üdvözölte a magyar forradalmat, de mikor megtudta, hogy letiporták, akkor nyilvános beszédét nem tudta másként kezdeni, mint háromszor fölkiáltva és fohászkodva: „Isten! Isten! Isten!” S elítélte azt a szörnyű brutalitást, amit ennek a népnek el kellett szenvednie. A későbbi VI. Pál, Milánóban magyar kereszttel járta a várost, százezres tömegek mentek utána. Imádkoztak a magyarokért. New Yorkban, Spelmann bíboros kétszázezer katolikussal a kőre térdelve imádkozott. A katolikus egyház tehát világszerte egybefonódott lélekben a magyar fiatalokkal, míg közben a politikusok megegyeztek egymás között.

Ez a forradalom megmutatta, hogy mire képes az ember a szabadságért s milyen nagy volt azokban a hazaszeretet. Gyűjtöttek – és a pénzeket ott lehetett hagyni az utcán. Nem nyúlt hozzá senki. Képzeljétek ezt el korunk világában.  Vért adtak. A falvak vitték föl a különböző mezőgazdasági termékeket, hogy élelmezzék Pestet. Akkor összeforrt a magyar népnek a jobbik része.
A leveretést követte az a kegyetlen agymosás és a lassú-lassú csöpögtetése a jólétnek, ami ennek a népnek eltörte e gerincét. Máig nem tudjuk kiheverni azt az időt, amikor a diktátort annyira istenítették. De már ezen a földön valamikképpen mindig beérik a bűn is. S valamiképpen már ezen a földön is vezekel mindenki bűneiért. Ez történt az ő esetében is.

Miért kell ünnepelnünk? Miért kell a nemzeti ünnep?
Azért, hogy legyen bennünk haza és nemzet iránti szeretet. Mert, ha ezek nincsenek, akkor egy adott területen élő lakosság vagyunk csupán. És ezt látjuk az elmúlt időkben.
Haza- és nemzetszeretet híján eltékozolták a közvagyont, eladósítottak évtizedekre bennünket, nincs közbiztonság, külföldiek érdekeit képviselték a magyar néppel szemben.  Akikben van hazaszeretet és nemzet iránti szeretet, azok a negyedik parancsot kitágítva értelmezik. Így abba a parancsba, hogy: „Apádat és anyádat tiszteld!”nem csak a vérségi rokonságunk tagjai férnek bele, hanem azok is, akikkel összefűznek, a kulturális szálak, a közös múlt, a közös ihlet, az értékek, a közös szentek és az együvé tartozásnak az érzése. Tiszteld hát a Magyart!!! Jézus a hazaszeretetben is példa számunkra. Akkor még e fajta nemzetekről nem lehetett beszélni, mint manapság, de tudjuk, hogy megsiratta hazáját, Jeruzsálemet. Szerette honfitársait. Pál apostol szintén azt mondja, hogy még vállalnám a kárhozatot is, csakhogy népem üdvözüljön.

A Szentírás szellemével nagyon is egybevág a nemzetünk iránti szeretet. A helyes szeretet, ami nem akar másokat, más népeket kiközösíteni, hiszen minden nép ugyanúgy az Isten teremtménye s ugyanúgy értékekre hivatott. Sajnos nagy híján vagyunk a hazaszeretetnek. Hallottam, hogy lengyel fiatalokat megkérdeztek mostanság, s mintegy kétharmada azt mondta, hogy ők a hazájukért még az életüket is odaadnák. Magyarországon a fiataloknak jó része pedig azt sem tudja, hogy mi történt 1956-ban. És ez tudatos, nevelési, oktatási rontás a fiatalokban. Hát miért nem tudják? 57-ben tudták skandáltatni a fiatalokkal, hogy ez ellenforradalom volt? Most miért ne lehetne tudatni mindenhol, hogy forradalom és szabadságharc volt, óriási áldozattal, aminek az értéke oly nagy. Mert ez a forradalom volt az, mely rést ütött először a kommunizmus börtönén. Nyugaton akkor a jobbak föléledtek, kinyílt a szemük. Albert Camus megírta a magyarok vére nagy kiáltványát. Előtte ő is kokettált a kommunizmussal. De kijózanodott. Sokaknak ez hozta meg az igaz látást. Hát mi, akik ennek a forradalomnak nemzeti örökösei vagyunk, mi ne akarnánk értékelni?! Mi ne akarnánk ápolni ennek szellemét és emlékét?! Ők szabadságot, függetlenséget akartak, s a nép jobb létét s életüket adták sokan mintegy valóra váltva Jézus szavát: „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”.
Imádkozunk ezekért a hős fiatalokért. Imádkozunk nemzetünkért. Imádkozunk mai fiataljainkért, különösképpen is ezen új, katolikus iskolánkért. Azért, hogy lássatok jobb napokat, ne a pusztulást, a csüggedést, hanem a reményt és az igazi célt.
„A múlt erős gyökér! Jelen és jövő belőle él.”
1956 forradalma és szabadságharca ilyen gyökér számunkra. Nem szabad, hogy emléke kivesszen, jó és szép céljaiért, a nemzet fölvirágoztatásáért nekünk is fáradni kell. Keresztény emberként, helytállással és imádsággal. Hiszen ezt tesszük a mai napon is, amikor nemzeti imádságunkkal kérjük a mennyei Atyát: Isten, áldd meg a magyart!

Wittner Mária : MÁRTÍRJAINK EMLÉKÉRE 

Egyszerű emberek voltak: ők.
szemükben a Forradalom szent tüze égett,
szívük szabadságra éhes,
hittek egy szebb, igazabb jövőben.
szent zászlónk földre hullva,
hősök pirosló vérével itatva,
durva csizmákkal sárba taposva,
meggyalázták a szent forradalmat.
Dermedt, bénult csend hullott reánk,
várjuk a megtorlás dühödt bosszúját,
sötét cellánk mélyén - arat a Halál.
rácsok mögött nyalogattuk sebeinket,
kiégett szemmel befelé hullt könnyekkel
sirattuk Hőseinket.
És mentek, csak mentek, mint hős walesiek a bárd alá,
úgy mentek ők emelt fővel, egyenes gerinccel a bitó alá.
Búcsúztatok - utolsó búcsútok nekünk szól.
Nekünk, kik cellánk mélyén dermedt szívvel
hallgattuk az utolsó "Isten hozzádot".
Most méltó búcsú véve, örök nyugalomra térve
várjátok a feltámadást összetartozva örökre.
Kopjafátoknál leborulva
szomorú szívvel emlékezünk az utolsó szóra,
mely fülönkbe visszacseng, mint egy sikoltás: