Meghalt a férjem, a fiam. Majd’ megőrülök a gyászban. Jártam már pszichológusnál, halottlátó asszonynál, semmi nem segít. Úgy érzem, megzavarodok. Az atya mit tanácsol?

Sajnos majdnem mindenki azt a megoldást ajánlja, hogy meghalt szerettünket valamilyen módon, miután egyszer már meghalt, újból öljük meg, csak most már magunkban. Ennek a hatékony elfelejtésnek ezer módja van. Segít maga az idő: pár hónap múlva már nem is emlékszik rá! Hogy ez a bizonyos por valóban rárakódjék, el kell dobni a gyászruhát, világosba kell öltözni; nem szabad kimenni a temetőbe és virágot hordani a sírjára. Otthon el kell tüntetni mindent, ami rá emlékeztet, fényképeit, leveleit, ruháit, kedves használati tárgyait. Külön hatásos mód: meggyűlölni a halott emlékét. Vissza kell idézni minden bűnét, minden rossz szavát, amivel bajt, szomorúságot okozott. Arra is jó gondolni: mi lenne, ha még mindig élne! Mennyit kellene ápolni, szenvedni vele. ĺgy pedig milyen szabad, gondtalan az élet!

Ez látszik a legegyszerűbb megoldásnak. Lelketlen emberek talán ezt is tanácsolják, azonban mindenki érzi, hogy ez nem jó megoldás. Lehet, hogy hatásos, sokan meg is teszik, de biztos, hogy nem helyes, főként nem keresztény emberhez méltó.

Említi a halottlátó asszonyt. Nem akarok most arról vitatkozni: valóban látja-e a halottat, vagy csalás az egész, ehhez egész könyvnyi anyag kellene. Egy biztos, ha elmegy hozzá, nem nyugalmat szerez magának, hanem úgy felborzolja idegrendszerét, hogy ha addig nem volt idegbaja, azután lesz. Olyanokat mond, ad a megboldogult szájába, hogy attól valóban megbolondul. Ráadásul minden szava ellenőrizhetetlen, hihetetlenül ravaszak és okosak. Hallottam, hogy egyikük azt találta mondani, hogy a halott felébredt a sírjában és kínjában lerágta a kezét. Nosza, éjjel titokban kibontották a sírt. Természetesen nem volt igaz az egész. Aki végleg el akarja veszteni a nyugalmát, csak menjen hozzájuk. Ha nem voltak pokoli éjszakái, majd lesznek.

Akkor mi az orvosság? Hinni kell és imádkozni kedves halottainkért. A sírás és a jajgatás nem segít rajta, se a gyászolón. Hinni, amit az Úr Jézus mondott a túlvilágról, és az Egyház oly pontosan tanít. A földi élet után az örök élet jön, nem a megsemmisülés, ezért természetes, hogy újból találkozunk odaát, csak egy időre szakadunk el egymástól, nem végleg. Sőt, fel is támadunk a végső napon. Mindez eszünket, képzeletünket meghaladja, de ha olyan egyszerű lenne, ami a halál után jön, nem lenne isteni titok, hanem ember-kitalálta butaság.

Tessék megfigyelni a szentmisében, hogy imádkozik az Egyház értük és mindannyiunkért, akik még élünk: „Mennyei Atyánk, irgalmazz testvéreinknek, akik Krisztus békéjében hunytak el. Támaszd fel őket a végső napon. Ha pedig a mi utunk véget ér, végy fel minket is országodba, ahol az élet teljessége és az örök dicsőség vár reánk.”

Ezért kell szépen, békességben élni, egymásnak megbocsátani, a szeretetet, a megértést a legnagyobb fokban gyakorolni. Akkor a rá való emlékezés is csupa öröm és várjuk az új, örök találkozást.

A másik feladat: gondoskodni arról, hogy akit szeretünk, a mennyországba jusson. Amikor súlyos beteg, papot hívni hozzá, amikor pedig távozni készül, vele imádkozni és bátorítani az örök élet reményével. Ha eltemettük, arra törekedjünk, hogy ne felejtsük el, hanem megmaradjon az iránta való szeretet. Ne legyen üres mondat: emléked örökké él, soha el nem felejtünk, hanem valóság. Annyira, hogy éljünk állandó együttlétben halottainkkal.

*

Emlékezzél meg, Urunk, szolgáidról, akik a hit jelével előttünk távoztak el az élők sorából és a béke álmát alusszák. Kérünk, Uram, hogy nekik és minden, Krisztusban elhunyt hívőnek add meg a boldogságot, a világosságot és a békét a te országodban.

(1. misekánonból)

http://www.keresztenyelet.hu/