Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai szentmise elején a barkaszentelési szertartás során hallottuk az evangéliumi szakaszt Jézus bevonulásáról Jeruzsálembe.

Ünnepélyes, vidám, de feszültséget hordozó esemény volt ez. Az evangélisták szinte lelkesen számolnak be róla. Kicsinyek és nagyok, fiatalok és idősek mennek ki Jézus elé. Dávid Fiának nevezik. Hozsannát kiáltanak neki, áldást mondanak rá. Elismerik, hogy ő az, aki az Úr nevében jön. Vannak persze, akik ezt a menetet már gyanakvó szemmel nézik. Szent Lukácsnál azt olvassuk erről, hogy egyesek – a tömegből néhány farizeus (vö. Lk 19,39) – magát Jézust kérik: hallgattassa el tanítványait. De a Mester, aki korábban a meggyógyított betegeknek azt hagyta meg, hogy senkinek se beszéljenek a csodáról, most már nem diszkrét.

Azt válaszolja nekik: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni” (Lk 19,40). Jézus tehát tudatosan akarta a nyilvános ünneplést, a dicsőséges bevonulást. Ezért is küldte tanítványait, hogy hozzanak neki egy szamarat, amelyen ember még nem ült (vö. Mk 11,2). Szent Máté evangéliuma elmondja az okát is, hogy miért kívánt Jézus így bevonulni a szent városba. Azért történt ez – írja –, „hogy beteljesedjék a próféta szava (…) Nézd, királyod jön hozzád, szerényen, szamárháton” (Mt 21,4-5).

Jézus tehát teljesíteni akarta a jövendölést. Ő indította a népet titokzatos vonzerejével, hogy királyhoz, sőt Istenhez illő tisztelettel fogadják őt. A pálmaágak hordozása, a ruhák leterítése a bevonuló lába elé, a magasztaló énekek és felkiáltások a királyi bevonulás ősi kellékei voltak. Még a XX. század filmjein is látszik egy-egy államfő vagy győztes hadsereg bevonulásakor, hogy nagy tömeg, köztük fiatalok is állnak az út két oldalán, és virágokat szórnak az érkezők elé. Ezt az ünneplést kívánja magának, ezt fogadja el Jézus, mert tudja, hogy az emberi hatalom már a halálát határozta el.

Úgy várta a keresztet, mint a felmagasztalás, a nyilvános megkoronázás pillanatát, emberi szorongással és engedelmességgel, isteni dicsőséggel. Nem titokban szökött be a városba, mint a bűnözők, hanem mindenki szeme láttára nagy örömmel, önként vonult be oda, ahol tudván tudta, hogy szenvedés és halál várja.

Az evangélisták a bevonulás és az utolsó vacsora elbeszélése között írják le Jézus drámai szavait Jeruzsálem pusztulásáról, az álmessiásokról és arról, hogy tanítványait is üldözni fogják. Elvonul előtte a városnak és a választott népnek meg az egész Egyháznak a jövendő szenvedése. De bátorítja tanítványait: „Aki végig kitart, az üdvözül” (vö. Mk 13,13). Aki tehát részesedik Jézus szenvedésében, aki kitart mellette, az részese lesz dicsőségének is.

Jézus útja a bevonuláskor egyenesen a templomba vezet. Megtisztítja a templomot, kiűzi a kufárokat abból a házból, amelyet már tizenkét éves korában Atyja házának nevez. Jézus végső és teljes értékű áldozatának befogadásához tiszta templomra van szükség. A rituális tisztaság új, erkölcsi, teljes értelemben jelenik meg ebben az eseményben.

Nekünk is, ha az idei nagyhéten Krisztussal együtt valóban meg akarjuk élni már itt a földön is a kegyelmi élet boldogságát, a keresztáldozat árán kiérdemelt nagy ajándékot, akkor meg kell tisztulnunk. El kell végeznünk húsvéti gyónásunkat, át kell tekintenünk életünket, és megújult szeretettel, megújult hittel kell csatlakoznunk a szenvedő és feltámadt Krisztushoz. Ámen.

Most pedig diakonátusra készülő testvéreinket befogadjuk a szent rendek jelöltjei közé.

Kedves Testvéreim, akik már megkezdtétek felkészüléseteket a diakonátusra és a papságra, növekedjetek Krisztus személyes szeretetében, az imádságban és az apostoli igyekezetben. Örömmel fogadjuk elhatározásotokat, hogy a nyilvánosság előtt is kijelentitek: el akarjátok kötelezni magatokat Krisztus szolgálatára az egyházi rend felvételével.

Mi pedig Istenben bízva megígérjük, hogy szeretetünkkel és imádságunkkal támogatunk titeket. Amikor tehát név szerint szólítanak benneteket, lépjetek ide, és az Egyház színe előtt tegyetek tanúságot szándékotokról.