Főtisztelendő és Eminenciás Bíboros Úr és Püspök Úr, Főtisztelendő Paptestvérek, Krisztusban Kedves Testvéreim!

1) A szentmise evangéliumában a lábmosás történetét hallottuk Szent János titokzatos elbeszélése szerint. Miért mossa meg Krisztus a tanítványok lábát? Jelét adja ezzel alázatosságának és szeretetének tanítványai iránt. De jele a lábmosás a megtisztulásnak is. Maga Jézus mondja: tiszták vagytok, de nem egészen. Arra emlékeztet minket ilyenkor az Egyház, hogy aki tiszta a halálos bűntől, és ezért nem méltatlan az utolsó vacsora nagy eseményére, Krisztus Testének és Vérének vételére, annak is – jelképesen szólva – meg kell mosnia a lábát, vagyis meg kell tisztulnia minden rossz szokástól, szándéktól, bocsánatos bűntől, minden olyan ragaszkodástól, amely akadályoz minket abban, hogy Isten akaratát teljesítsük. Ezért tartunk egyébként minden szentmise elején bűnbánatot. Ez nem helyettesíti a szentgyónást, nem törli el a halálos bűnöket, de felkészít minket, hogy „méltóképpen ünnepeljük az Úr szent titkait”, vagyis a misztériumok misztériumát, az Eucharisztiát. Így lesz a szentmisén való részvételünk és a szentáldozásunk nemcsak érvényes, nemcsak megfelelő, hanem igazán gyümölcsöző. Isten ingyenesen, ajándékba adja végtelen értékű kegyelmét, nekünk pedig együtt kell működni vele minden fenntartás nélkül, teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből. Ennek a teljességnek, a teljes készségnek nagyszerű jelképe a lábmosás.

Itt, a mai szertartásban Krisztus személyes gesztusára emlékezünk a lábmosáskor. De figyelmeztetés is ez a számunkra, arra, hogy mindannyian kötelesek vagyunk az áldozatkész szeretetre egymás iránt. Ez nem csupán tetszőleges, „szorgalmi” feladat, hanem valódi kötelességünk. Jézus azt mondja: nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Nemcsak a szabadidőnkből, nemcsak a feleslegünkből adhatunk másoknak, hanem adott esetben kötelesek lehetünk abból az időből, abból az energiából, abból az anyagi lehetőségből is adni, amire nekünk magunknak is szükségünk lenne. Csak így tudjuk legalább részben viszonozni Krisztus irántunk való szeretetét.

2) A lábmosás jelentőségét Jézus életének más eseményei is megvilágítják. Hiszen Jézus lábát is megmossák. Gondoljunk arra az esetre, amely Simon farizeus házában történt . Egy bűnös nő alabástrom edényben olajat hozott. Könnyeit hullatta Jézus lábára, majd hajával megtörölte és illatos olajjal megkente Jézus lábát. A házigazda megbotránkozott ezen. Jézus pedig elmondta a példabeszédet a hitelezőről és két adósáról. Az egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel. A hitelező elengedte a tartozást mindkettőnek. Vajon melyikük szereti jobban érte? Természetesen az, akinek többet engedett el. Ezért Jézus a farizeushoz fordult és példaképül állította elé a bűnbánó asszonyt. Mert a házigazda nem adott vizet Jézus lábára, az asszony viszont könnyeivel áztatta. Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett (vö.: Lk 7, 36-50). Amikor Jézus megmossa tanítványai lábát, nem egyszerűen udvarias, nem egyszerűen szolgálatkész, hanem szinte ennek a bűnös asszonynak a szerepét vállalja. Zavarba is esnek a tanítványok. Mert Jézus értünk olyan lett, mint a bűnös, mint a bűnöző, mint a szolga. Megvádolták, kivégezték. De tőlünk azt kívánja, éppen ezzel is arra szólít, és arra kötelez, hogy mi viszont ismerjük el valódi bűneinket és hibáinkat, bűnbánó szeretettel forduljunk Krisztushoz, és legyünk készek egymás szolgálatára.

3) Nem kíván Jézus túl sokat? Tőlünk, emberektől, vagy akár az apostoloktól is? Hiszen néhány órával később elalusznak az imádkozó Jézus mellett az Olajfák Hegyén. Aztán elmenekülnek, és magára hagyják. Majd beköszönt körülöttük a csend. Őket szánta Jézus arra, hogy hirdessék tanítását és örömhírét, de az elfogatás, a kereszthalál elcsendesítette őket. Majd Pünkösdkor oldódik meg a nyelvük a Szentlélek hatására, akkor lesznek az Örömhír bátor hirdetőivé. De Jézus tudta, mi lakik az emberben, tudta, hogy Szent Péter is még kakasszó előtt háromszor tagadja meg őt. Ezért hagyta itt Testét és Vérét közöttünk, ezért akarta, hogy az Eucharisztia áldozata mindig jelenvaló esemény legyen Egyházában és a világban. Nem csupán halványuló emlékezés vagy nosztalgia, hanem mindennapi kenyér, az útonjárók eledele, áldozat, táplálék és szent jelenlét.

A mai estén az Eucharisztia alapítását ünnepeljük. Micsoda húsvéti vacsora volt az! Micsoda széder! A kenyérről mondja Jézus, hogy a teste, és a borról, hogy a vére. És értünk adja a testét. A bor pedig a szövetség vére, az Újszövetségé. És maga Jézus az áldozat. A kereszten, majd pénteken, de már jelen időben. Jelenvalóként ott van az emeleti teremben a másnapi áldozat. És jelenvalóként van itt azóta is mindig a szentmisében, a történelmi jelenben a hajdani esemény, amely örök. Az esemény, amely térben-időben zajlott, de szét is feszíti a tér és idő határait. Az esemény, amely nem vagy konkrét pillanatban lejátszódott, reális történet, vagy örök megvalósulás, hanem egyszerre mind a kettő, mert Isten más dimenzióban létezik, mint az anyagvilág. De itt van most is, működik a világban, és közben mérhetetlenül túl is mindenen, amit érzékelünk, vagy akár gondolhatunk. Minden szentmise a világmindenségen túli isteni valóság különleges megjelenése köztünk. Más, mint Isten általános jelenléte mindenütt a világban, több annál. Sajátosan krisztusi, olyan isteni jelenlét, amely egy konkrét emberrel lényegi egységben van. Benne tehát gyökeresen másképp és mérhetetlenül inkább jelen van az Isten, mint bárhol egyebütt a világban. És ez a Krisztusban való isteni jelenlét újul meg és marad közöttünk az Eucharisztiában.

 4) A tanítványok pedig megérezték ezt, és annyira a hatása alá kerültek, hogy az Egyház máig nem felejti. Aztán kimentek az Olajfák Hegyére, elaludtak, és Péter, az első, aki az életét ajánlotta Jézusért, hamarosan meg is tagadja. A főpap házához érnek még akkor éjjel. Ott is János és Péter van jelen, mint majd Húsvét hajnalán. Ott is János az első. Ő szól, hogy engedjék be Pétert. Ő ismerős a főpapi körökben. Pétert meg elárulja még a viselkedése is. És megtörténik a dráma, a tagadás, és Péter szívébe hatol Jézus tekintete, ahogy a költő írja:

    Röhögnek a cselédek a rémült bugrison.
    A Mester visszanézett. Mert Róma, Babilon
    És Jeruzsálem egy már – halál, feltámadás! –
    A Szikla, az Alapkő csak te lehetsz, Kéfás!

Ahogy Jézus Péterre nézett, úgy tekint ránk is. Hív magához, szerepet, küldetést szán nekünk. Köszönjük meg bizalmát és irgalmát, fogadjuk el hívását. Vezessen ő egész életünkben! Ámen