Erdő Péter bíboros homíliája Úrnapján

(Mk 14,12-16.22-26)

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai napon az Oltáriszentséget ünnepeljük. Krisztus testét és vérét, amely a szentmisében, az átváltoztatásban jelenvalóvá lesz a kenyér és a bor színe alatt, és valóságosan itt marad közöttünk. Nem csupán emlékezetként, nem csupán kegyelmi hatásában, hanem valóságos jelenléttel. Hitte és vallotta ezt az ősegyház. Tanúsítják az evangéliumok és az Újszövetség többi könyvei. Kész liturgikus formula gyanánt és ünnepélyesen átadott hagyományként beszéli el Szent Pál az Oltáriszentség alapításának történetét, mégpedig nem sok évtizeddel később, hanem mintegy huszonhárom esztendővel a történtek után (vö. 1Kor 11,23-26). Az apostolok elbeszéléséből, tehát a hagyományból kapta a történetet. Már az ő szavaiból is kicsendül, hogy a valódi, reális jelenlétet vallja: „Aki méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét” (1Kor 11,27) – mondja. Ez pedig a valóságos átváltozást fejezi ki. Ezért is voltak olyan fontosak ezek a szavak, ezért volt olyan fontos és szent ez a cselekmény, ezért kellett a keresztényeknek felidézniük az utolsó vacsorát immár nemcsak emlékként, hanem éltető, jelenlévő valóságként.

Szent Márk leírása szerint Jézus utolsó vacsorája valódi húsvéti vacsora volt. A pászkavacsora pedig emléke annak az utolsó éjszakának, amit a választott nép még Egyiptomban töltött, s amikor a bárány vérével meg kellett kenni az ajtófélfát, hogy majd a pusztító angyal elkerülje házaikat. Ez az elkerülés volt a húsvétnak a régi története és a régi csodája, erre emlékeztette a népet minden évben a húsvéti vacsora. Hálaadás ez azért, hogy elkerülte a népet a pusztító csapás, hogy Isten megszabadította övéit az egyiptomi fogságból.

A húsvét éjszakája, a húsvét vacsorája egyetlen néppé kovácsolta össze a törzseket. Tehát a népnek, Isten népe közösségének az egységét is hordozta nemzedékről nemzedékre ez a szertartás, ez a húsvéti vacsora.

Jézusnak a tanítványaival elköltött utolsó vacsorája az üdvösség történetének ebből a régi eseményéből indul ki, ezt emeli a valóságnak egy egészen új rendjébe. Mert kijelenti, hogy ez a kenyér és ez a bor az ő teste és vére, s hogy ez valóban áldozat. Testét odaadják, vérét kiontják, ez lesz az az áldozat, amelyből új szövetség fakad. De a nép, akivel Isten a szövetséget most megújítja vagy megköti, már nemcsak a tizenkét törzs népe, hanem az egész emberiség. És mindenki részes lehet ebben a szövetségben, mindenki odaülhet ennek a vacsorának az asztalához, aki csak hisz Jézusban, aki megkeresztelkedik és a követője lesz. Ennek a nagy közösségnek vagyunk mi is tagjai, ehhez a vacsorához kapunk mi is újra meg újra meghívást. Ezért az Eucharisztia jelenléte közöttünk a mi egymással való szeretetközösségünknek s az Isten szabadító szeretetének az ünnepe. Ezt újítjuk meg örömben minden évben Úrnapján, amikor arra emlékezünk, hogy milyen nagy ajándék a kenyér és bor színe alatt közöttünk jelenlévő Krisztus.

De erre kell gondolnunk az év többi napjain is. Az Anyaszentegyház ajánlja nekünk, hogy gyakran, lehetőleg naponta járuljunk az Úr asztalához, részesedjünk az ő szent testében.

Hallottuk a mai ünnep szekvenciájában, hogy test és vér, az egész Krisztus ott van minden kis részben, ha pusztán a kenyér színe alatt áldozunk is, ha pusztán csak egy darabot kapunk is a szentmisében átváltoztatott ostyából, akkor is az egész Krisztus költözik hozzánk. Őt fogadjuk azzal a szeretettel és azzal a tisztelettel, amely neki kijár. Neki mondjuk el minden gondunkat és reményünket, tőle kérjünk erőt és áldást katolikus közösségünk és egész népünk lelki megújulásához az új evangelizációnak ebben a különleges évében.

Az Eucharisztia Egyházunk hite szerint áldozat, lakoma és szent jelenlét. Krisztus adja értünk önmagát. Üdvösségünkért, szeretetből és az Atya iránti engedelmességből. Áldozata vérontás nélkül megújul, vagy pontosabban jelenvalóvá válik minden szentmisében. Egyszeri és egyetlen a keresztáldozat, de jelenléte a szentmisében meg-megújuló valóság. Hogyan történik mindez? – Felőlünk nézve, az emberek oldaláról tekintve nagy titok ez, igazi misztérium. Isten oldaláról nézve azonban nem jelent korlátot az idő. Az előbb és a később csak ebben a világban létezik. Isten élete maga az örökkévalóság. Öröktől születik a Fiú, örök főpap lesz. A földi létben, az időben vállalja a halált, áldozatának értéke azonban örök. Egyszer s mindenkorra lépett be a szentek szentjébe, mégpedig nem bakok és borjak vérével, hanem a saját vérével, és örök megváltást szerzett – ahogyan a Zsidókhoz írt levélben olvassuk (vö. Zsid 9,12).

De lakoma is az Eucharisztia: Krisztus valóságos testét és valóságos vérét vesszük magunkhoz. Ezt vallotta Szent Pál apostol. Ezt hitte szilárdan a római és a keleti egyház. Amikor pedig a XVI. században nyugaton újra támadást intéztek Jézus valóságos eucharisztikus jelenlétének hite ellen, megpróbálták megnyerni nézeteiknek a görög ortodox egyházat is. Jeremiás konstantinápolyi pátriárka azonban 1574-ben ezt válaszolta levelükre: Sok hallatik tinálatok az Úr asztala felől, ami bennünk visszatetszést kelt, elvégezte tehát a katolikus egyház – írja a konstantinápolyi ortodox pátriárka, hiszen hitünk szerint maga az Egyház egy, szent, katolikus és apostoli –, hogy a megszentelés után a kenyér [csak]ugyan Krisztus saját testévé változik, a bor pedig az ő vérévé a Szentlélek által, mert nem azt mondta az Úr: ez az én testemnek példája, hanem: ez az én testem . Megerősíti és vallja ezt az ősi hitet azóta is a katolikus és az ortodox egyház egyaránt.

A hagyomány a tanítómesterünk, nem az emberi spekuláció. Puszta emberi értelmünk rányílik ugyan a végtelenre, vágyunk ugyan szívünk mélyén az Istenre, de saját erőnkből nem tudjuk sem felfedezni, sem megérteni létének gazdagságát. Ő az, aki szól hozzánk, ő az, aki kinyilatkoztatja nekünk mindazt, amit boldogságunk érdekében közölni akar velünk. Ha pedig hitünk kinyilatkoztatáson alapul, akkor az az igazi kérdés, hogy az eredethez, Krisztushoz és az apostolokhoz visszavezethető-e a hitbeli meggyőződésünk, mert ez az igazság ismertetőjegye. Éppen ezért az Eucharisztiában való szent jelenlét tartós megmaradását is bátran hisszük és valljuk. Nemcsak a szentáldozás pillanatában, hanem a szentmise után is valóságosan jelen van Krisztus az átváltoztatott szent színekben. Az ókori keresztények is vittek az Eucharisztiából a szentmise után a betegeknek és a foglyoknak. Félretették, megőrizték Krisztus testét, gyakran nemesfémből készült edényben, vagy később az oltár fölé akasztott, mívesen kidolgozott, galamb alakú szentségtartóban. Nemcsak tárolták azonban az Eucharisztiát, hanem imádták is. Már Szent Ambrus azt írja a IV. században, hogy az átváltoztatás után imádjuk, majd magunkhoz vesszük az Urat. Nem bálványimádás tehát ez, hanem az egy igaz Isten méltó imádása lélekben és igazságban.

A keleti és a nyugati egyház már az ókorban is ismerte az előszenteltek liturgiáját. A nagyböjt bizonyos hétköznapjain nem végeztek szentmisét, de liturgikus könyörgéseket tartottak, és utána a korábbi napokon bemutatott szentmisében átváltoztatott Oltáriszentséget vették magukhoz. A latin egyházban is ezt az ősi szokást őrzi a nagypéntek liturgiája, amikor szentmisét nem tartunk, de a szentáldozásra van lehetőség. Őrizzük tehát és imádjuk az Oltáriszentséget. Nagy örömünk, és a 2007-es városmisszió egyik késői gyümölcse, hogy itt, a Szent István Bazilikában, Főegyházmegyénk társszékesegyházában, külön szentségi kápolnában van kitéve a monstrancia. Egész nap imádhatjuk az Eucharisztiában közöttünk lévő Krisztust. A szentségimádás pedig manapság fellendülőben van az egész világon. A több órás szentségimádás Európától Amerikáig újra terjed sok plébánián. Nem Isten dicsősége lesz nagyobb a mi dicséretünkkel, de különleges jelenlétének kisugárzása járja át az életünket. Új, szükséges erőforrás számunkra Krisztus közelsége az Oltáriszentségben.

Isten mindenütt jelen van. Egyszerre van túl az időn és a téren, túl a világon, és egyszerre van benne az anyagvilág mélységeiben. Ő valóban mindenek fölött áll, mindent átjár, és mindenben benne van – ahogyan Szent Pál apostol mondja (vö. Ef 4,6). De képes arra is, hogy egyszersmind különleges, intenzívebb módon legyen jelen az Eucharisztiában. A világ teremtője és alkotója, fenntartója és kormányzója művészként képes játszani a lét egész skáláján. Jó tudni, hogy külön a mi számunkra, emberek számára, a nekünk legjobban megfelelő módon akar jelen lenni. Így akar közel állni hozzánk az Eucharisztiában.

Ezért hát örömmel hordozzuk őt a mai körmenetben. Megmutatjuk a városnak és a világnak. Áldását kérjük minden helyre, amerre elhalad, görcsöket oldó, kilátástalan gondoktól szabadító, ellenállhatatlan segítségét kérjük egész városunk számára. Ki gondolta volna, hogy itt, Pest városában, ahol az 1671-es egyházlátogatás szerint két ferences misézett ugyan, de katolikus hívő már egy sem lakott, ma megint együtt lehetünk, együtt a katolikus hitben, magyarul dicsérhetjük az Istent, és kérhetjük szabadító irgalmát a jövő számára. Kérjük hát ma, Úrnapján, hogy élmény, hogy öröm, hogy erőforrás legyen minden egyes találkozás vele egész életünk során. Ámen.