Egy rákos beteg szerzetes pap tanúságtétele P. Szűcs János Sándor OCD  „A BETEGSÉG IS A VÉGTELENÜL SZERETŐ ISTEN NAGY AJÁNDÉKA”

 

„Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1,21). Ezzel a gondolattal kezdeném, mert ez az igazi lényeg! No meg egy versidézettel, amely vers egyik kedvencem a sok közül: Reményik Sándor: „Kegyelem”

„...S akkor - magától - megnyílik az ég...
Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor- magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.” 

      Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyi csodát éltem át és tapasztaltam meg 2011. június közepétől, az életembe bekopogó rákbetegségemtől kezdve a mai napig: betegségem egész folyamán (az operáció augusztus 18-án volt). Mondhatom: Isten segítségével, az égiek, s főként Marcell atya közbenjárására, valamint a kedves és ragaszkodó, szerető hívek, kármelita atyák, testvérek, nővérek, egyházmegyés papok, gimnáziumi osztálytársaim, de püspök atyák, ismerősök, rokonságom, s közülük külön is kiemelve kedves idős Szüleim imáinak segítségével lelkileg, bensőmben mindig nyugodt voltam.        Nem emlékszem arra, hogy féltem volna a haláltól, aminek pedig a közelében jártam: inkább a szenvedéstől, a kórházi kiszolgáltatottságtól, s érdekes módon főként az altatástól. E két utóbbihoz most már megjegyezhetem, hogy majdnem felesleges volt félni, mint ezt a későbbi történések mutatták, viszont ez a bizonyos félelem azért lehetett bennem, így utólag visszagondolva, mert még életemben nem voltam ilyen hosszú ideig kórházban (egyébként ez sem volt sok, hiszen 10 nap volt mindösszesen a műtéti előkészítéstől számítva az operációt és osztályon eltöltött lábadozást beleszámítva a Pesti Kármelbe történő hazamenetelemig). Amikor megszülettem Baján 1956-ban, akkor voltam kórházban, valamint gimnáziumi koromban egy lábtörés miatt fél napig, s Miskolcon vesekő gondokkal voltam egy napot kórházban 2000-ben, s ott egy éjszakát is bent kellett töltenem. Az altatástól meg azért tarthattam, mert még sosem éltem ilyet át: titokzatosnak tűnt előttem. De egy pap barátom, akit néhány éve tüdőrák miatt operáltak, bátorított, hosszan mesélve telefonban ennek módjáról. Többek között elmondta, hogy nem fogsz emlékezni semmire, csak arra, hogy betolnak a műtőbe, ott injekciót adnak, s a következő pillanat az lesz majd, hogy ébresztgetnek a műtét után a folyósón, vagy az osztályon. Az atyának ezek a szavai némileg bátorítottak s erőt adtak. Egyébként igaza lett: minden úgy történt, ahogyan elmesélte, egy kis változással, de erről majd később írok nagy hálával.        Miután az osztályon előkészítettek a műtétre, s jött a zöldbe öltözött műtős férfi, aki nagyon kedves volt, (mint egyébként mindenki: betegtársaim, a nővérek, s elsősorban az operációt végző Professzor úr), fölvitt a betegszállító kocsival a műtő terem előtti térbe, ott megálltunk, s a következőt mondta: ne nagyon mozogjak a kocsin, mert szűk, nehogy leessek. Aztán következett a műtő, ahol zöldbe öltözött személyek vártak, meg rendkívül sok gépezet, de mindezt csak hanyatt fekve tudtam szemügyre venni. Igyekeztem kihasználni azt a néhány percet, amíg nagy volt a sürgés-forgás, s végül megérkezett az operációt vezető Professzor, akinek kedvessége, mosolya és nyugalma rám is nyugtató és nagyon jó hatással volt. Ettől kezdve az események nagyon gyorsan következtek: fejemnél megjelent az altató professzorasszony néhány személlyel, s kedvesen azt mondta, hogy most fog egy injekciót kapni, amitől el tetszik aludni. Ahogyan ezt kimondta, máris beadták a szurit, amitől valóban abban a pillanatban elaludtam. Utána jött a több órás műtét, amit természetesen „tudatomon kívül” végeztek. Ami érdekes, az az, hogy a következő két mondatra emlékszem. Az egyiket az imént írtam, s így hangzott: „most kap egy injekciót, amitől el tetszik aludni.” A másik mondat pedig így hangzott: „Tessék csak balra nézni, itt van a főnöke.” De ezt a mondatot valószínűleg többször mondhatta a zöldköpenyes műtős férfi, mert mintha egy mély álomból ébredeztem volna, de úgy ám, hogy felnéztem Rafael atyára, de abban a pillanatban újra visszazuhantam a kábulatba, aztán megint a műtős mondata, s én újra Rafael atyát láttam magam mellet, ahogyan műtő kocsin toltak ki a folyosón. Ez a visszazuhanás az altatásba, illetve ébredezés néhány percig eltarthatott, közben az intenzív osztályon elhelyeztek, s immáron fehér köpenybe öltözve megjelent Rafael provinciális atya, akinek jelenléte igen biztató volt, mert lassan ráébredtem, hogy élek. Meg láttam azt is, hogy Provinciális atya minden fáradságot és munkát félretéve szinte állandóan mellettem volt. Ezt a mellém állását ezúton is nagyon köszönöm. Nem is lehet szavakba foglalni azt a jó érzést, hogy mit jelent az, hogy nem csak úgymond idegenek vesznek körül ilyen krízishelyzetben, hanem egy rendtárs és igazi barát, ráadásul elöljáróm. Értettem, amit mond, kérdez, lassan válaszolni is tudtam.        No, ez az, amire a tüdőrákon átesett papbarátom nem készített föl, erre a nagy örömre, hogy „amikor felébredsz, melletted fog állni a rendtársad.” Igen ám, de Isten tartogat sok örömet is, amit előre nem is érzel, egyszer csak itt van: rád köszönt a Meglepetés, s úgy hiszem - talán úgy tudom és tapasztalom, hogy Isten a meglepetések Istene: talán nem is várod, tán nem is gondolsz rá, Ő itt van, s átölel egy embertestvéred szeretetével, mosolyával, egy kedves és bátorító szavával.        Itt térnék még ki néhány mondat erejéig Rafael atya jelenlétére, aki végigkísérte kálváriámat. A műtét előtti 10 napon át bátorított, látogatott. Ő és a pesti házfőnök atya kísértek be a kórházba. A műtéti előkészítésnél is ott volt mellettem Rafael atya, sőt a nagy pillanatban is: a műtőbe szállításnál, s az operáció idején is, igaz: nem bent, de a műtő előtt igen.        Ő mesélte később, hogy be is kukkanthatott a műtőbe, mert néha a csapóajtó nyitva maradt 1-2 percre, engem nem látott, de a műtőasztalt messziről igen, amin biztosan én voltam kiterítve, hiszen a sok-sok orvos, illetve segédkezők között ott állt a Professzor úr is.        S az élet másik biztos jele volt bennem az iszonyatos nagy sebfájdalom, ami miatt valószínűleg kiabálhattam, mert elég gyorsan hozták az infúziót, ami a nyakamon volt bekötve, s igen gyorsan enyhült is a fájdalom. Ez a jajgatási akció az éjszaka többször is előfordult, de hála Istennek és az éjszakás nővéreknek, igen gyorsan ott termettek s beadták a fájdalomcsillapító injekciót. Az éjszaka folyamán csak egyszer kellett többet várnom a fájdalomcsillapításra, amikor is egy denevér beszállt hozzánk a kórterembe, majd a nővérkék szobája elé, úgy hogy nem mertek kijönni hozzám a gyógyszert hozni, mert ijedeztek a denevértől, aki idővel mégis csak elrepült valahová, s nagy megkönnyebbülésemre megérkezett a nővér a gyógyszerrel.        Különösen is hálát adok Istennek, hogy mindezt megengedte, ezen átvezetett és beépítette végtelenül szerető tervébe. Folyamatosan tapasztaltam az Égiek, Kármel szentjeinek, főként Marcell atyának közbenjárását. Annak a Marcell atyának, akinek skapuláré ereklyéjét állandóan, most is párnám alatt tartom: megérintem, beléje kapaszkodom szenvedések, fájdalmak, vagy örömök idején, megcsókolom: Marcell atya állandó kísérőm, hűséges társam egész végig. Az operációm előtti 10 napot már a pesti kolostorunkban töltöttem, házfőnök atya jóvoltából, s minden nap Marcell atya sírjánál miséztem: micsoda Kegyelem!        Az is nagy ajándék a magyar Kármel számára, hogy Pawel atya át tudta venni a keszthelyi plébániánk irányítását és fiatalos lelkesedéssel „belevetette” magát a szerteágazó feladatok végzésébe. Ebben nagy segítségére volt és van Rafael, Fábián és az egyházmegyés Sándor Mihály atya, aki jelenleg egy évet segít keszthelyi plébániánk lelkipásztori munkáiban. S itt mondunk köszönetet a plébánia és rendház világi munkatársainak, a képviselőtestületnek és minden Kármelt szerető és segítő kedves hívőnek is.        Egy-két szót a prevencióról, az ún. megelőzésről, hiszen sokan kérdezik: „Mi okozta a rákbetegségemet?” Illetve: „Elkerülhető lett volna-e?” Ezt én nem tudom 100 %-osan megítélni, de ha jobban figyeltem volna az életvitelemre - talán nem következett volna be.        De álljon itt egy szakorvos könyvéből vett hozzászóló idézet, ami elgondolkodtató: „A gyógyítás mellett sokkal nagyobb energiát kellene fordítanunk a megelőzésre! Magam is vallom, hogy a betegségek figyelmeztető jelek, és a prevenció lényegében önmagunk megismerése kellene, hogy legyen: tisztába kerülni a saját képességeinkkel, értékeinkkel, elfogadni a gyengeségeinket, azaz fejleszteni az önismeretünket Mindezzel számos betegségünket, bajunkat megelőzhetnénk!” (Dr. Domján Mihály Miklós tanácsadó szakpszichológus és családterapeuta: „Veled vagyok” c. könyve 108. old. Dr.B.Gy).        S ha már az életvitel fontossága így szóba jött, újfent segítségül hívok egy szakembert, egy onkológus professzort, aki a rákos betegek kezeléséről, illetve az érintett betegek hozzáállásának, magatartásának, viselkedésének fontosságáról lát el minket hasznos információval: „A tudományos kutatások összefüggést mutattak a rákbetegek depresszió szintje és túlélési ideje között. Sőt kapcsolat lehet a páciensek pszichés állapota, a negatív stressz, szorongás és a daganatos betegség rosszabbodása között is. Ez alátámasztja, hogy nem elég gyógyszerekkel gyógyítani, szükség van a betegek életvezetésének támogatására is.” (Prof. dr. Bodoky György: „Orvoslás és pszichológia” in: „Rákgyógyítás - A daganatos betegek és hozzátartozóik országos magazinja” IV. évf. 2. szám 19. oldal - 6723 Szeged, Építő u. 3/a - rakgyogyitas@gmail.com - www.rakgyogyitas.hu)        Nagyon megszívlelendő dolgokat ír XVI. Benedek pápánk a „Deus caritas est” c. enciklikájában (2006): „A hitnek megvan a maga lényege, tudniillik, hogy találkozás az élő Istennel - olyan találkozás, mely az ész sajátos területét messze meghaladó új horizontot nyit számunkra. Ugyanakkor az ész számára tisztító erő is. Isten távlatából szabadítja meg vakságától, és segíti, hogy egyre inkább önmaga legyen. Lehetővé teszi ay ész számára, hogy jobban működjön és sajátos tárgyait jobban lássa... Az Egyház hozzá akar járulni az ész tisztulásához, és seg0teni akar abban, hogy itt és most fölismerhesse, mi a helyes, s azt végre is tudja hajtani” (28.a pont).        Most nem akarok kitérni ennek a gondolatnak elemzésére, csak csupán annyit jegyzek meg, hogy Szentatyánk nagyon jól látja a mai világot, s a mai embert: az ész megtisztítása rendkívül fontos feladat. Nyilván a pápa itt az Egyház, a politika, a társadalom nagy összefüggéseiről ír, viszont világosan leszögezi, hogy az Egyház egyik nagy küldetése az ész megtisztítása, s ha erre nem figyel a politika, a társadalom és az egyén, akkor jön elő a szédületes sötétségben, balgaságokban és bűnökben való tévelygés, ami a mostani ún. gazdasági válságban is nyomon követhető. Az ész megtisztítási feladata pedig a Kinyilatkoztatásból, s a Szentírásból eredeztethető. S itt idézem újra a kezdő szentpáli mondatot: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” Ez a Bibliából vett mondat is tisztítja eszünket, s erősíti hitünket. S itt térek vissza betegségem leírásához. A Szent Páltól vett idézet nem jelenti a feladást a betegségben, sőt ellenkezőleg: nagyon lényeges, hogy mindent megtegyünk egészségünkért. De a hívő ember nem felejtheti, hogy csak Krisztus számít: „Életem Krisztus...” Hétköznapi nyelven úgyis mondhatnám, így éltem meg betegségemben, most a terápia idején: szinte mindegy, hogy 15,20, 35,40, 56, vagy 99 évet élünk, a lényeg az, hogy az életünk Krisztusban, s ez által az emberek szeretetében-szolgálatában teljék. Mert a két szeretet összetartozik és elválaszthatatlan (Isten és az emberek szeretete), ahogyan a „Deus caritas est” c. pápai megnyilatkozásban olvashatjuk: „Magasztalja lelkem az Urat” (Lk l,46):...Mária nem akar a középpontban állni, hanem teret nyit Isten számára, akivel mind az imádságban, mind a felebaráti szolgálatban találkozik - csak így lesz jó a világ” (41. pont) „A szentek életéhez nemcsak a földi életrajzuk tartozik hozzá, hanem Istenből való életük és tevékenységük is a haláluk után. A szentekben láthatóvá válik: aki Istenhez megy, nem távolodik el az emberektől, hanem ekkor kerül igazán közel hozzájuk.”(42. pont).        Egy gondolat erejéig még visszatérve az időre, mármint az életünk időtartamára és hosszúságára. A mostani betegségemben ezt a következőképpen élem meg: Ha egy percet élek még mostantól kezdve, Isten ajándékának veszem. De ha egy órát ad még, vagy 7 napot az Úr, azért is nagyon hálás vagyok! S ha esetleg hónapokat, egy évet, vagy még sok évet, akkor pláne örvendezek, de teljesen Istenre igyekszem bízni, hogy mennyi időt ad még e földi életben. Mondhatjuk nyugodtan, s ezt én mostanában sokszor mondogatom, mások előtt is, néha „hitetlenek” előtt is, hogy igazában Isten kezében vagyunk. Ha van időm, még hozzá teszem beszélgető partneremnek: a földi életünk rendkívül törékeny és bizonytalan, hiszen nem csak a beteg halhat meg, hanem az egészséges is, egyik pillanatról a másikra „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát!” De ez ne töltsön el minket emberi félelemmel, hanem inkább bizalommal és Istenre hagyatkozással, hiszen Ő a tenyerén hordoz minket, s „egyetlen hajszál sem vész el fejünkről, az ő tudta nélkül” „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk?... Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. A mának elég a maga baja...” (Mt 6, 26, 34).        Csodaszép és rendkívül tartalmas tanítást ad nekünk az időről Boldog II. János Pál pápa a „A harmadik évezred közeledtével” kezdetű apostoli levelében: „A keresztény hitben az időnek alapvető jelentősége van. A világ az idő dimenziójában teremtetett, időben zajlik az üdvösség története, melynek csúcsa a Megtestesülés „idejének teljessége”, s vége Isten Fiának dicsőséges visszatérése. Jézus Krisztusban, a megtestesült Igében az idő Isten dimenziója lesz, aki önmagában örökkévaló. Krisztus eljövetelével kezdődtek az „utolsó napok” (vö. Zsid 1,2), kezdődött az „utolsó óra” (vö. 1Jn 2,18), az Egyház ideje, mely a parúziáig fog tartani.        Az időnek Istennel való kapcsolatából következik megszentelésének kötelezettsége. Ez történik, amikor napokat, heteket vagy hosszabb időszakokat Istennek szentelnek, miként történt már az Ószövetségben és történik új módon a kereszténységben... Krisztus az idő Ura; Ő a kezdete és beteljesedése; Megtestesülése és Feltámadása minden évet, napot és percet átölel, hogy ily módon az »idő teljességében« legyenek” (II/ 10. pont).        Azt, hogy mit jelentett a választott nép számára az egyiptomi fogságból való szabadulás; azt, hogy mit érezhetett Izsák, amikor édesapja Ábrahám a máglyán megkötözve őt, mint egyetlen fiát, a tőrt már magasba tartva szúrásra-vágásra emelte, s mit érezhetett Izsák, amikor Ábrahám mégsem ölte őt meg áldozatul, micsoda szabadulás-élményt, talán el sem tudjuk képzelni. Vagy mit jelent számunkra Jézus Krisztus a kereszten értünk kiömlött vére, tanultuk, tudjuk? Ebben élünk, ez éltet minket, de most az operációm és lábadozásom, terápiás kezelésem óta még inkább ebben élek, talán jobban átélem, átérzem. Meg a Jézus feltámadása kimondhatatlan örömét Húsvét hajnalán - ez adja meg az emberi életünk igazi és egyetlen értelmét. Nem állhatom meg, hogy ne idézzem Pilinszky János költőnk „Harmadnapon” c. versét: 

„És fölzúgnak a hamuszín egek,  hajnalfele a ravensbrücki fák.  És megérzik a fényt a gyökerek.  És szél támad. És fölzeng a világ. 
Mert megölhették hitvány zsoldosok,  és megszűnhetett dobogni szíve -  Harmadnapra legyőzte a halált.  Et resurrexit tertia die.” 

      Ebből a versből is talán meg tudjuk érezni a feltámadás mindent megoldó, életünket révbe vivő, mindenen átütő valóságát, amit a költő művészi és misztikus fokon fejez ki.        S most újfent egy Pilinszky vers részletet idézek: „Halak a hálóban” c. vers utolsó sorait: 

„...Roppant hálóban hányódunk  s éjfélkor talán  étek leszünk egy nagy halász asztalán.” 

„Roppant hálóban hányódunk” kifejezés életünk viszontagságait, örömét-búját, sikertelenségeit, nehézségeit, gondjait, keresztjeit, törékenységét jelentheti. (Zárójelben jegyzem meg: egy orvos mondta: „a hosszú élethez nagy szerencse kell”).Az „éjfélkor” azt jelenheti, hogy földi életünk ideje beteljesedett és lejárt: halálunk pillanata? A „talán” szó azt jelentheti, hogy nem biztos az üdvösségünk, ezért meg kell „harcolni”, nem bízhatjuk el magunkat, nem ülhetünk ölbe tett kézzel, nem várhatjuk a sült galambot a szánkba. Az üdvösségünkért, az örök boldogságunkért, amely boldogság a földi életünk után vár ránk, imádkoznunk kell, tennünk és dolgoznunk kell, s mégis ajándékként kapjuk majd meg. „étek leszünk egy hatalmas halász asztalán.” Ez jelentheti a mennyországot, hogy Isten Önmagába fogad minket örökre, „megistenülünk”, Isteni életében részesít minket, amely nagy vágyat már most belénk plántálva születésünktől kezdve érzünk, szívünkből kitéphetetlenül örökké tartó ünnepre és el nem múló boldogságra vágyunk („Kell ott fenn egy Ország...”). De mi az, hogy „étek egy asztalon”? Meg leszünk éve? Mi leszünk a tápláléka Valakinek? Mi ez? A népi mondás jut eszembe: „Úgy szeretlek, majd megeszlek”. Földi életünkben Jézussal táplálkozunk a szentáldozásban, az Eukarisztiát vesszük magunkhoz, megesszük a feltámadt Úr Jézus testét. S a Mennyben még teljesebb lesz az egység - a költő szóhasználatával: „étek leszünk...”, vagyis Isten „megeszik” minket, Ő eggyé válik velünk, mi meg Istennel, a Végtelen Jóval, Széppel, Szeretettel örökre boldogok leszünk, minden vágyunk beteljesedik.        Egy operáció és életben maradás; egy megmenekülés az egyiptomi fogságból a Vörös tengeren át csodálatos módon; egy Izsák majdnem-halál, s végül is életben maradás élménye; egy baleset megúszása; egy kilátástalannak tűnő nehéz helyzetből vagy talán betegségből való megszabadulás - ezek a halál közeli élmények mind-mind „kis halálok”, a megmenekülések pedig „kis feltámadások”.        Földi életünkben megtapasztalunk sok örömet, boldogságot, sikert, szabadítást-szabadulást. Ezek mind előképek, előkészületül adja ezeket Isten az igazi szabadításra, feltámadásra, hogy fel tudjunk készülni. S földi életünkben sok-sok veszteséget kell elkönyvelnünk, sikertelenséget, rossz élményeket, nehézségeket, gondokat, kereszteket... - s ezek ugyanúgy mind-mind előképek, előkészületek a nagy veszteségre, a nagy rossz elszenvedésére. Ezek afféle mindennapi kis halálok, melyekkel Isten készítget minket elő az „éles” helyzetre, az igazi halálra, de amely csak átmenet. S így, mindezek után már tudjuk, hogy eljön, közeleg feltartóztathatatlanul a halálunk, de nem baj, mert ez által érünk a CÉLBA („Nem halok meg, hanem az Életbe lépek”- Lisieux-i Szent Teréz).        De mindezek által a mostani, egyetlen, igazi, valóságos kincsünket, azaz az életünket, („Életkorunk mindössze hetven év, jó erőben lehet tán nyolcvan is [Zsoltár 89,10]”), a hétköznapjaink szürkeségét, örömét-bánatát, gondját, sikerét, a munkát, a boldogságot és szenvedéseket, apró örömeinket és szomorúságainkat már egészen új, értelemmel és reménnyel megtöltött lelkülettel éljük át, s nagy-nagy örömmel és szeretettel, mert tudjuk: ez mind jó, célhoz vezet, értelmet ad - majdnem önmagában is, a másikért, embertársamért, a családomért, a közösségemért, a hazámért, a rám bízottakért - de ezen az immanencián túl és keresztül azért mégis csak átsüt a transzcendencia, ami mindennek a végső, igazi értelmét megadja, amiért érdemes mindezt vállalni, a mindennapok gondját-baját, örömét-boldogságát.        Isten ezeken keresztül készít elő minket az igazi átmenetre, az igazi halálra és feltámadásra, de ezt már másként élhetjük meg, mert Isten ajándékozott szabadításokat, s ezáltal tudjuk, hogy a meghalt, a halálból feltámadott, az Igazi Szabadító Jézus vár minket. Immáron „élesben”, valóságosan - a halál is életszerű valóság és a szabadítás-feltámadás is örökös, végleges, valóságos - a Jóságos Isten Szerető kezébe „hullunk”, Ő felfog minket („étek leszünk egy hatalmas halász asztalán”) és magához ölel minket egy örökkévalóságon át, igaz, szerető öleléssel.       „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” Köszönöm Istennek a benső békét, nyugalmat. Hála és köszönet az orvosok maximális segítőkészségének és szakértelmüknek. Köszönet a Budapesti Rendház lakóinak „őrzőangyali” szerepük jó betöltéséért.        Halálfélelemre igazán nem is volt időm, olyan gyorsan jött minden: szinte elfelejtettem félni. Úgy éreztem, hogy megérett a helyzetem (betegségem) az operációra. A növekvő, s lassan már elviselhetetlenné váló fájdalmak érlelték meg a helyzetet: nem volt más megoldás, mint a műtét. Igazában 2011. június közepe táján vettem észre, hogy a testsúlyom csökken és étvágytalanság alakul ki. Július elején tudatosult bennem, hogy „baj van”. Jött a Kármelhegyi Boldogasszony búcsúja, ünnepre készülődés, Keszthelyi Bazilikánk megvilágításának szervezése, napi feladatok ellátása - így nem is maradt sok időm a gondolkodásra. Ezúton is köszönöm mindazoknak, akik bátorítottak és sarkamban voltak, mondván: „Járj utána!” „Tessék orvoshoz menni!” Így a kivizsgálás lehetett volna már július hónap második hetében, de a búcsút, 17-ét még megvártam, s csak a rákövetkező héten került sor a diagnosztizálásra Budapesten. Megállapították, hogy nagy a baj, minél előbb operáció, amit végül is augusztus 18-ára iktattak be.        A Jóisten kezében éreztem magam mindig és folyamatosan, s ezáltal is megtapasztaltam, hogy milyen nagy ajándék a hit kegyelme: hívő lélekkel könnyebb, egyszerűbb elfogadni a szenvedést és a betegségeket, mert Jézus mindezeket vállalta értünk. A hit fontosságáról maga a pszichológus így nyilatkozik: „A hit ereje. A hit valamelyik formájára minden beteg embernek szüksége van. Hihet a páciens a gyógyulásában, a kezelőorvosában, a kiegészítő kezelések hatékonyságában, önmaga lelki, valamint a családja megtartó erejében, a szerencséjében, és persze Istenben is. A hittel élő páciensek életminősége jobb azokénál, mint akik a saját betegségükön kívül másra nem képesek figyelni, illetve a teljes gyógyuláson kívül más célokat nem képesek maguk elé tűzni. Azt gondolom, hogy hasznos betegen a spirituális utak felé nyitnunk, és megint csak ösztönösen, például elkezdenünk imádkozni.” (Dr. Domján Mihály Miklós: „Veled vagyok” 39. oldal).        Egész életemben nem kaptam ennyi szurit s infúziót, mint ebben az öt-hat hónapban, s minden egyes szúrásnál, legyen az vérvétel vagy injekció vagy infúzió, mindig Jézusra gondolok, akitől nem kértek elnézést, s nem is finom vékony tűkkel szúrták, hanem kegyetlen ütésekkel, nagy vas szögekkel ütötték át kezét-lábát. Mi az én fájdalmam az Övéhez képest? Ilyen lelkülettel a Jézus szenvedésére gondolás és emlékezés mindig erőt ad, s szinte mindig Őt kérem, hogy kísérjen, segítsen, s így könnyebb is viselni, s egyúttal minden kis fájdalmat és nagyot is igyekeztem „hasznosítani” is: tehát nem csak elszenvedni, hanem fel is ajánlani Magyarországért, rendünkért, családokért, betegekért, fiatalokért, hivatásokért, elhunyt és élő családtagokért, rendtársakért, s lehetne ezt a sort tovább folytatni, s szoktam is folytatni: végig gondolva külön személyekre is családtagjaimnál, vagy Keszthelyen, vagy ismeretségi körömben, vagy korábbi szolgálati helyeimen.        Itt mondok köszönetet a budapesti karmelita házfőnök atyának és az ott lakó rendtársaknak és civil segítőknek, akik őrzőangyalként álltak és állnak mellettem a műtét utáni nehéz napokban, de az utána következő több hónapos terápiás kezelésem idején is. Külön említést tennék az operáció utáni hétről, amikor már az osztályra kerültem: pesti rendtársaim látogatásukkal, imáikkal, minden apró dologról való gondoskodásukkal mérhetetlen nagy segítséget jelentettek ők számomra. Ezt annál inkább kiemelném, mivel gondoljunk bele: augusztus 18-án műtét, 19-én már felvittek az osztályra, aztán következett aug. 20-a szombat, majd 21-e vasárnap. Az ilyen ünnepnapok a kórházban is „lazábban” működnek, de ennek ellenére mind az orvosokról, főként az operáló professzorról, mind az osztályon szolgálatot teljesítő orvosokról, mind pedig az ápoló nővérekről, gondoskodásukról, figyelmességükről sok jót tapasztaltam. Akárcsak most is, a hosszú, hónapokat igénybe vevő terápiás kezelések idején: a terápiát irányító professzor, valamint a szakorvosok, ápolónővérek, háziorvosok (Keszthelyről, Budapestről), a rendházba kijáró infúziót bekötő, illetve dietetikus nővér, mind- mind nagy segítőkészségről és jóságról tesznek bizonyságot, amit ezúton is hálásan köszönök.        Nagyon köszönöm kiterjedt rokonságom segítőkészségét, imáit, külön is kiemelve drága jó Szüleimet, akik korukra való tekintettel nem tudnak ugyan személyesen meglátogatni, de telefonon és imáikkal folyamatosan és aggódó szeretettel mellettem állnak. Szabad legyen megemlítenem plébános bátyám és legifjabb testvérem rendkívüli gondoskodó gyakori látogatásukat és nagy áldozatokat vállaló mellémállásukat.        Befejezésül Izaiás próféta könyvéből idéznék egy részletet az 53. fejezetből, amelyben Jahve szolgájáról ír a szerző, de a keresztény Egyház ráismert Jézus életének és megváltó halálának titokszerű meghirdetésére, mert Ő volt az Isten igaz szolgája. Ha ezeket a sorokat olvassuk, szinte megdöbbenünk, hogy mennyire beteljesedett Izaiás próféciája Jézus életében. Másrészt ezek az igazságok erőt is adnak nekünk, különösen is a betegeknek, szenvedőknek. Ezért érdemes ezeket olvasni, mert így is azonosulhatunk Jézussal, aki „betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá...”, hiszen Ő is azonosult velünk: „Mindenben hosonló fett hozzánk, a bűnt kivéve” (Szent Pál). Következzék Izaiás próféta: „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés... Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53, 3-5).        S mivel Avilai Szent Terézia (1515-1582), Kármelita Rendünk alapítója születésének 500. évfordulójára készülünk, álljon itt néhány gondolat, melyeket a „Kármel” folyóirat 2011. 5-6. számából kölcsönöztem, abból a cikkből, amit Péceli Bence Imre OCD rendtársam „A testvéri szeretet próbája a Szent Teréz által alapított közösségben” címmel írt (22-23-24.oldalakról): „Avilai Szent Teréz sokat küzdött a betegségekkel. Az Önéletrajzában beszámol arról, hogy már serdülőkora óta jelentkezett gyenge egészségi állapota, amelynek következménye lett, hogy nem folytathatta a tanulmányait. Részletesen leírta a szerzetesi életének első éveiben felbukkanó nagy betegségeinek történetét, amely során majdnem az életét is elvesztette. Beszámolt arról, hogy fiatalkori betegsége az egész életére kihatott: rosszullétei több évtizeden keresztül elkísérték őt. Ezek a szenvedések sok lelki haszonnal jártak, a türelemmel viselt fájdalmak, rosszullétek segítették abban, hogy szabadon és békében hordozza keresztjét. »Ha az Úr azt látja, hogy javunkra szolgál ad egészséget; ellenkező esetben betegséget küld. Áldott legyen mindenért«. Egyik versében pedig így ír: »Adj nekem halált, adj nekem életet, adj egészséget, vagy betegséget (...) Mit kívánsz, hogy legyen belőlem?«”        Szent Teréz itt a nővérközösségeinek ír, de úgy gondolom, mindannyian megszívlelhetjük a kármelita nővérek szabályzatából vett irányelveket, amelyek a betegek segítéséről, valamint a betegek magatartásáról szólnak, s ezt a szeretetet, gondoskodást magam is megtapasztaltam a körülöttem álló embertársaim részéről: „A betegeket ápolják nagy szeretettel, gondossággal és gyöngédséggel, amennyire csak a mi szegénységünktől telik. A beteg pedig dicsérje az Urat, ha jó ellátásban részesül.(...) A betegeket látogassák és vigasztalják. Nevezzenek ki betegápoló nővért, és pedig olyant, akiben megvan a szükséges ügyesség és gyöngédség. A betegek pedig mutassák ki ilyenkor azt a tökéletességet, amelyre az egészséges állapotukban tettek szert. Legyenek béketűrők, okozzanak minél kevesebb alkalmatlanságot, főleg amikor a baj nem nagy; legyenek engedelmesek a betegápoló iránt, hogy ilyen módon előbbre haladjanak a tökéletességben, a betegséget lelki hasznukra fordítsák, a nővéreknek pedig épülésére szolgáljanak.”        Szolgáljunk mi is egymás épülésére, ahogyan az Imre testvér cikkének alcímében szereplő idézet is meghívást ad mindnyájunknak: „Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét.” (Gal 6,2).