„Vad ellenség készül megrohanni bennünket, ’s hozni az ember számára, kit szabaddá teremtettél, rablánczokat, ’s hozni újra szolgaságot a’ réginél százszorta elviselhetlenebb, ...Isten, szabadság erős istene, legyen áldásod szabadságért villogó fegyvereink felett!” (Horváth Mihály kinevezett csanádi püspök könyörgése, 1849. május 18.)

A Magyar Katolikus Egyház, különösen pedig a magyar püspöki kar és a felsőbb papság, ellentmondásokkal teli szerepvállalása az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vészterhes másfél esztendejében közel másfél évszázados, szűnni nem akaró történetírói viták sorát szülte. Ezek ritkán voltak mentesek aktuális politikai és világnézeti elfogultságoktól és talán csak az utóbbi években kezdtek a tárgyilagosság irányába elmozdulni. A magyar Egyház vezetését, amely sajátos történelmi körülményeinél fogva talán a leginkább összefonódott a régi rend és a Habsburg-ház hatalmi érdekeivel, készületlenül érte Magyarország politikai és társadalmi berendezkedésének gyökeres, forradalmi átalakulása. Szellemi energiáinak legnagyobb részét felemésztette új identitásának és túlélési stratégiájának kimunkálása, amely politikai megnyilvánulások teljes palettáját szülte a legnagyobb szélsőségek között: a vak, hazaárulással határos hatalmi lojalitástól az Egyház legközvetlenebb érdekeit is feláldozni kész, forradalmi hevületig. Ugyanakkor

hiba és súlyos tévedés lenne figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar társadalom sok más rétege és saját alsópapsága mellett a magyar főpapi kar is meghozta a maga áldozatát a nemzet kudarcra ítélt, 1848–49-es szabadságharcában.

A nagyváradi római katolikus püspöki rezidencia és székesegyház az 1850-es években. Színezett acélmetszet Ludvig Rohbock rajza nyomán

Mint sok egyéb téren, itt is kivételes szerepet osztott a Gondviselés Szent László király nagyváradi egyházmegyéjének, ahol többek között ezek emlékét is őrzi a nagyközönség számára 2021 óta látogatható barokk püspöki palota.

Megemlékezésünkben kiemelt hely illeti meg báró Bémer Lászlót, a forradalmi idők nagyváradi püspökét. Bár a szabadságharc leverését követően számos magyar katolikus főpásztor szenvedett el különböző szintű retorziókat a mellőzéstől a hivatalvesztésen át a száműzetésig, mégis csupán két megyéspüspököt: Bémer Lászlót és Horváth Mihály csanádi (kinevezett, ám soha fel nem szentelt) püspököt sújtott halálos ítélet, és egyedül az előbbinek kellett szabadságával és testi épségével fizetnie hazafiságáért. Szenvedése nem volt „érdemtelen” az abszolutista hatalom szemében, hiszen a korabeli magyar püspöki karban kevés következetesebb és tevékenyebb híve volt a nemzeti függetlenség, haladás és néphatalom ügyének.

A Szabolcs vármegyei birtokos, főnemesi családból származó Bémer László 1784-ben Kisbákán született. Tanulmányait egyházmegyéjében: Szatmáron, majd Ungváron kezdte, később, a pesti Központi Papnevelő Intézet növendékeként átlépett az egri főegyházmegyébe, ahol az elkövetkező évtizedekben jelentős lelkipásztori karriert futott be: rövid kápláni szolgálat után kunszentmártoni és fényeslitkei plébánosként szolgált, a várdai kerület esperese, 1830-tól pedig egri kanonok és kisprépost lett, miközben számos vezető tisztséget látott el a helyi közoktatásban és igazságszolgáltatásban.

Papi erényeinek: a kivételes szónoki tehetségnek, bölcsességnek és szervezőképességének köszönhető előrejutását csupán a korban világiasnak tartott viselkedése lassította.

Elöljárói rendszerint kártyaszenvedélyét vetették szemére, amelynek, e korban még szokatlan módon, nyomtatott röpiratot is szentelt. Amikor 1843-ban, bárói rangja mellett immár nagyváradi püspökként is elfoglalta állandó helyét a magyar országgyűlés felsőházában, már kialakult politikai értékrenddel és világképpel rendelkezett, amely a magyar püspöki kar haladó szárnyához kötötte Lonovics József csanádi, illetve Rudnyászky József besztercebányai püspökkel, majd később a csanádi székre kinevezett Horváth Mihállyal egyetemben.

Megszavazta az Egyház pillanatnyi érdekeit sértő, ám a nemzeti progresszió számára mérföldköveket jelentő, a jobbágyok személyi szabadságáról, valamint a magyar államnyelvvé nyilvánításáról szóló reformjavaslatokat.

Politikai tevékenysége mégis inkább a szabadságharc második esztendejében radikalizálódott. Nemzedékének papságával együtt a jozefinizmus szellemében nevelkedett, amely a papban elsősorban az állam lojális szolgálóját látta. A szabadságharc politikai földcsuszamlása nem ezt írta felül, hanem annak az államnak a fogalmát tette képlékennyé, amely iránt hűséggel tartozik.

Bémer László püspök portréja a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye gyűjteményében. A kép valószínűleg hosszú évekkel a püspök halála után készült, ismeretlen képi forrás alapján, talán Lipovniczky István, az ugyancsak 48-as vértanú, váradi püspök megrendelésére. Feltételezett alkotója Szamossy Elek, Munkácsy Mihály gyermekkori rajztanára.

A forradalom első heteiben még ellenállt a nagyváradi népfelkelők azon követelésének, hogy távolítsa el Habsburg-ház jelképét, a kétfejű sast a székesegyház főhomlokzatáról (bár ez később, egy rövid időre bekövetkezik, végül az inkriminált, rézből domborított hatalmi jelkép 1906-ig díszítette a barokk katedrális timpanonját, amikor is egy másik politikai válság, a darabont kormány bukása vétette le és száműzte azt a templom padlására, ahonnan fél évszázaddal később, szorgos diákkezek továbbították némi aprópénz reményében, a város színesfémtelepére – sic transit gloria mundi...). A szabadságharc idején, a Habsburg-ház árulását látva, Bémer püspök egyre inkább elköteleződött a nemzeti kormány ügye mellett. Amikor 1849 elején az országgyűlés, Windischgrätz hadai elől Debrecenbe kényszerül távozni, a főrendiháznak a 24-ből csupán két püspöki rangú tagja: Bémer és Horváth Mihály követi azt az új, ideiglenes fővárosba.

Március 15-én, a forradalom első évfordulóján ő mutat be hálaadó szentmisét a kormány és az országgyűlés jelenlévő tagjainak részvételével.

Nem csak támogatta és megszavazta a Habsburg-ház trónfosztását, de rendelkezett arról is, hogy egyházmegyéjének papsága azt a szószékről kihirdesse és magyarázza a híveknek. Az orosz betörés hírére ő maga is elrendelte egyházmegyéjében a körmenetek tartását és Horváth Mihály fentebb idézett könyörgésének imádkozását, amely később felségsértési perének egyik fő vádpontja is lett. Májusban nyilvános hódolati feliratot fogalmazott, amelyben elkötelezte magát és egyházmegyéjét az Országos Honvédelmi Bizottmány és Kossuth személye mellett. „Bűneit” tetézendő, a magyar hadvezetés kérésére, ingyenes használatra átadta a város déli határában fekvő vadaskertjét, amelyet a katonai szakértők legalkalmasabbnak véltek lőszergyár felállítására. Nem csoda, hogy a fegyverletétel után nem sokkal őt is utolérte a bécsi udvar megtorló hadjárata.

1849 karácsonyának szentestéjén, saját rezidenciáján tartóztatták le és a pesti Újépületbe szállították, ahol Haynau a kipróbált forgatókönyv szerint előbb, büntetlenséget ígérve, kikényszerítette lemondását, majd hadbíróság elé állította, amely 1850. március 5-én halálra ítélte.

Nagyvárad belvárosának egyik legfontosabb köztere hajdan Bémer László püspök emlékét őrizte. Nevét akkor kapta, amikor öccse, Bémer Pál kanonok adománya révén a város vezetése megvásárolta és lebontotta az egykori itt álló Gireth-házat, kialakítva a várad-olaszi városrész legfontosabb újkori terét.

Később ezt húszévi, vasban töltendő várfogságra enyhítették, majd végrehajtását az Egyház és a közvélemény nyomására, Ferenc József császár azzal a feltétellel törölte, ha Bémer püspök kolostorba vonul. Élete következő évtizedét száműzetésben, a Maria Enzersdorf-i, illetve az Innsbruck melletti neustadti kolostorokban töltötte, ahonnan 1859-ben engedték szabadon, miután teljesen elvesztette a látását. Életének utolsó éveit rokonai gondozásában Budapesten, Sátoraljaújhelyen és Perbenyiken, majd végül Ungváron töltötte, ahol 1862. november 4-én utolérte a megváltó halál. Utóda, Szaniszló Ferenc nagyváradi püspök közbenjárására a helytartótanács megengedte, hogy legalább holtában hazatérhessen egyhámegyéjébe. December 15-én, egykori székvárosában megrendezett temetése (Nagyvárad városi tanácsa még életében, 1861-ben tiszteletbeli képviselőtestületi taggá választotta) valódi politikai tüntetésnek számított a Bach-korszak rémuralma utáni enyhülés időszakában.

„Hiszem és meg vagyok győződve, hogy ezen a’ nemzet függetlenségét megalapító határozat hasonlókig a’ jó földhöz, szép hazánk jövendő nagysága és boldogságának gyümölcseit meg fogja teremni. Ez politicai hitem, ’s ehez ragaszkodva fogadom és ígérem, miképp a’ szabad magyar haza törvényes kormányához a’ legnagyobb bizalom ’s engedelmességgel fogok viseltetni. Törekvésemnek hazafiui szempontból kiindulva, azon magasztos czél lesz kitűzve: minden erőmből a’ független Magyarhaza szilárdultát ’s dicsőségét eszközölni...” (Bémer László püspök hódolati nyilatkozata 1849 májusában)

Fotó: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye; Merényi Zita (nyitókép a szerzőről)

Magyar Kurír