2022. március 4., péntek

Bizonytalanság. Kétségek. Félelem. Mi lesz holnap, a következő órában vagy percben? Mi lesz így a gyermekeinkkel? Milyen jövő vár rájuk? Van-e itt még JÖVŐ? Így telnek a napok, órák. Másrészt látjuk, hogy szükség van ránk. Nem hagyhatjuk cserben az itt maradt időseket, betegeket, akik segítségre szorulnak. Nem hagyhatjuk magunk mögött egy élet munkáját. Abban bízunk, hogy minket majd megvéd a hágó, azon talán nem jutnak át olyan egyszerűen.

Számtalan emberrel, számtalan sorssal találkozunk nap mint nap. Néha azt érezzük, ennyi szörnyűséget nem bír el már a lelkünk, máskor megerősödünk látva azt, hogy emberek, kiknek élete darabjaira hullott, nem adják fel. Elindulnak az ismeretlenbe egyetlen bőrönddel a kezükben, de némi reménnyel a szívükben.

Még e szörnyűség elején ismertem meg egy édesanyát, aki, amint meghallotta a háború hírét, autóba ült és elindult Kijevbe egyetemista fiaiért. Hajnali öt órakor már úton voltak Nyugat-Ukrajnába, Kárpátaljára, az egyetlen biztonságos helyre az országban. Napok óta egy apartmanban húzzák meg magukat. Szeretné, ha fiai eljutnának Európába. Sajnos, erre nem sok esély van, hiszen mindketten hadköteles korba léptek már.  Aztán felvillan egy halvány reménysugár: az egyik fiúnak igazolása van arról, hogy egészségügyi problémái miatt nem alkalmas a sorkatonai szolgálatra. Az édesanyának meg kell hoznia élete talán legnehezebb döntését: elválnak egymástól, és talán soha többé nem lesznek együtt így hárman, de legalább egyik gyermekét biztonságban tudhatja. Megteszi. Azt hiszem, hogy  még soha életemben nem találkoztam ilyen erős asszonnyal. Felajánlom neki, hogy átkísérem gyermekét a határ túloldalára és csak akkor hagyom magára, ha már elindult a tervezett úton. Eljön a búcsú ideje. Elindulunk, némi huzavona után átléphetjük az országhatárt. Mosolyogva üdvözlöm Európában, a tervei felől érdeklődöm. Kanadában szeretne új életet kezdeni, egyedül, távol a szerető édesanyától és báttytól. Megkérdezi, szerintem sokáig tart-e majd, amíg újjáépítik az országot. Igen, nagyon sokáig, ha egyáltalán ez bekövetkezik. Azt mondja, egyszer talán majd visszatér … Csodálattal figyelem, hogy ilyen fiatalon milyen határozott, mennyire erős, mekkora bizalommal tekint a jövőbe. Milyen nagy szüksége van a világnak hozzá hasonló fiatalokra, mekkora szüksége lenne ennek a haldokló országnak a hozzá hasonlókra … Pártfogoltamat elkísérem a legközelebbi gyűjtőpontra, megbeszélem a fuvart Budapestig, majd egy helyi önkéntesre bízom, aki jól beszéli az ukránt. Nekem sietnem kell visszafelé, vár rám a busz. Késő este van mire újra ukrán földre lépek. Kavarognak bennem az érzések, de végül elégedettség és nyugalom hatalmasodik  el rajtam. Ma nagyszerű küldetés részese lehettem. Mikor felhívom az édesanyát, hogy elmondjam neki, egyik fia már biztonságban van, hallom, hogy reszket a hangja és tudom, hogy könnyeivel küszködik. Azt hiszem hogy az ilyen emberekből kell erőt merítenünk, akik a legkilátástalanabb helyzetben is józanul tudnak gondolkodni és dönteni.

Közben kapom a hírt, hogy késő délután 110 menekült gyerek érkezett hozzánk, akiknek egy része árva, másik része állami gondozás alatt áll. A gyerekek Doneckből menekültek a Kijev melletti Artekbe, majd ott is utolérte őket a háború. Hinni akarom, hogy innen már nem kell tovább menekülniük.