Lerombolunk „minden okoskodást és minden magaslatot, amely az Isten ismeretével szemben emelkedik, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” 2Kor 10,5

Egyik reggel iskolába indulás előtt nyolcéves kisfiam odajött hozzám, és így szólt: „Anya, ma nem akarok aggódó lenni. Nem akarok félni attól, hogy nem leszel itthon, mikor hazajövök az iskolából. Nem akarok félni attól, hogy a tanító néninek nem fog tetszeni, amit itthon csináltam környezetből. És nem akarok aggódni apáért, hogy nehogy autóbalesete legyen. Olyan akarok lenni, mint a többi gyerek, akik sosem félnek semmitől!”
Összeszorult a gyomrom, ahogy hallgattam, hogyan sorolja a félelmeit. Engem is gyerekkoromtól végigkísértek az aggódó gondolatok, tudtam, miről beszél.
De én azt hittem, az én aggodalmaim abból fakadtak, amiket átéltem szüleim válása kapcsán. Az én aggodalmaimnak szilárd alapjuk volt. Apám elhagyott minket mielőtt megszülettem. Két éves lettem, mire a válás véglegessé vált.
Mióta az eszemet tudom, mindig féltem attól, hogy édesanyám is el fog hagyni. Az elutasítástól, az elhagyástól való félelem minden kapcsolatomat végigkísérte, legyen az barátság, szerelem, sőt még a házasságomat is.
Menet közben elfogadtam az aggódást egyfajta fogyatékosságnak, és tudomásul vettem, hogy hozzátartozik az életemhez. Hagytam, hogy gondolkozási mintává váljék.
És most itt állok a kisfiammal, aki közli velem, hogy szeretne egy napig nem aggódni! Igenis segíteni fogok neki! Szerettem volna kitépni a félelemszálakat a gondolatai közül, és megmutatni neki, mit kezdjen velük.
Nem tudtam elvenni a gyermekem félelmeit, de segíthettem, hogy bátran szembeszálljon velük, és győzedelmeskedjen rajtuk. - El kell döntened, mit kezdesz az aggodalmaiddal – mondtam neki, és megosztottam vele három igazságot, amik segíthetnek.
1. A többi gyerek is aggódik és fél, csak nem beszél róla.
2. Az aggódás és a félelem természetes dolgok, különben Isten nem mondta volna legalább százszor a Bibliában, hogy ne aggodalmaskodjunk, ne féljünk.
3. De nemcsak azt mondta, hogy ne aggódjunk és ne féljünk, hanem azt is megmondta, mit tegyünk helyette!
Felolvastam neki hangosan mai alapigénket a 2Kor 10,5-öt: lerombolunk „minden okoskodást és minden magaslatot, amely az Isten ismeretével szemben emelkedik, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” Zavart tekintete elárulta, hogy fogalma sincs, mit kéne tennie, ezért elmondtam közérthetőbben is:
- Figyelj, Andrew, amikor megjelenik egy aggódó gondolat a fejedben, kapd el, mint egy baseball labdát. – Kezemet úgy formáztam, mintha benne lenne a labda, és megkértem, nézzen rá. – Olyasmi ez, amit Jézus mondana nekem?
Ha nem, akkor dobd a pályán kívülre!
Például, azt mondja az aggódás: - Anyukád nem lesz otthon, amikor hazaérkezel. - Jézus mondana ilyet? – kérdeztem.
- Nem, – válaszolta.
- Akkor dobd el messzire! – mutattam neki egy széles mozdulattal.
- Azt mondja az aggódás: - A tanító néninek nem fog tetszeni, amit csináltál környezetórára! Mondana ilyet Jézus?
- Nem.
- Dobd hát el azt is!
Végigsoroltuk a többi aggodalmaskodó gondolatot, és segítettem neki dönteni, mit tegyen velük.
Azután imádkoztunk, és kértük Istent, hogy minden aggódó gondolat helyére helyezzen biztonságos, békés gondolatot, megköszöntem Neki, hogy mindig vigyázott Andrew-ra, ezzel emlékeztettem kisfiamat, milyen jól végzi a dolgát Isten.
Az együtt mondott Ámen után felnéztem, és jó volt látni a ragyogó mosolyt Andrew arcán. – Köszönöm, anya! - mondta lelkesen, mint akinek minden félelme elszállt.
Ma már 17 és 20 évesek a fiaim Sokszor előfordult, hogy szerettem volna elvenni tőlük a félelmeiket. Kísértést éreztem, hogy megoldjam helyettük a problémáikat, kihúzzam őket a kényes szituációkból. De megtanultam, hogy ezzel nem segítem a hitük növekedését, sem azt, hogy megtanulják, hogyan küzdjenek meg a nehézségekkel.
Amit tehetünk, amire a gyermekünknek szüksége van, az a jelenlétünk: beszéljük át a küzdelmeiket, hallgassuk meg a történeteiket, imádkozzunk értük a félelmeikről, és mondjuk el nekik, hogy Isten minket hogyan segített a nehézségeinkben.