A főpásztor a hagyományokhoz híven szentmise keretében szentelte fel a jelölteket szerpappá, miután a jelöltekről kikérte Varga István szemináriumi rektor véleményét, aki tanúsította, hogy a felszentelendők  „a keresztény nép megkérdezése és az illetékesek véleménye alapján méltónak találtattak” a papi rend ezen fokozatának felvételére”.

Szentbeszédében Márfi Gyula a hangsúlyt a papi szolgálat alapvető követelményére, a feltámadt üdvözítőről való tanúságtétel fontosságára helyezte. Krisztus tanítványainak, az apostoloknak a bizonyságtételeit idézte a Szentírásból. Az Apostolok cselekedeteiből Szent Péternek az első pünkösdön a zsidókhoz intézett szavait emelte ki: „Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette”. Ezt követően Szent János evangélista, Szent Pál apostol tanúskodását idézte.
 
Mikor Krisztus meghalt a kereszten, úgy tűnt, az isteni voltát tagadóknak lett igaza, mégis néhány évtized alatt az egész Római Birodalomban széles körben elterjedt a feltámadás örömhíre. Néró császár idején már rengetegen vértanúhalált haltak hitükért, és utána is, azóta is, még napjainkban is sokan keresztény hitükért szenvednek vértanúhalált. Az egyház olyan, mint egy kétezer éves ember, amely ma is az apostolok fülével hallja, szemével látja, kezével tapintja a halálból feltámadt Üdvözítőt - mutatott rá a főpásztor. Majd kiemelte: Európában, bár a szélsőséges liberális közgondolkodás tagadja, de mélyen beivódva ma is jelen van a kereszténység az élet vérkeringésében, legnagyobb ünnepeinkben (karácsony, húsvét, pünkösd), a vasárnap ünnepi jellegében, európai időszámításunkban, építészetünkben, művészeteinkben.

Félelem és kisebbségi érzés nélkül kell nektek is tanúságot tenni Krisztus feltámadásáról! – fordult a felszentelendők felé. El kell mondaniuk a ma világában is, hogy Krisztus nélkül nem lehet senki boldog, hit nélkül még a gazdasági élet sem prosperál, s azért vannak a válságok, mert meggyengült a kegyelembe vetett reménységünk. Akit a hatalom és a bírvágy elragad, az végül önmagát emészti fel, és magányosságában, szeretet nélküliségében fog elveszni. Váci Mihály Valami nincs sehol című versét idézte gondolatai megerősítő szemléltetésére, majd Ady Endre Istenhez hanyatló árnyék című versét, melyet a 109. zsoltár alapján írt, és a hitetlen Szabó Lőrinc Az árny keze című megrendítő költeményét.

Úgy készüljetek hivatásotokra – szólt a felszentelendőkhöz –, hogy minél hatékonyabban tudjatok majd tanúságot tenni hitetekről, minél több emberrel tudjátok azt megosztani, hogy a feltámadt Krisztus ajkáról ki tudjátok olvasni a feleletet a ma emberének nagy egzisztenciális és esszenciális kérdéseire. Hogy szeretni tudjátok az embereket, azokat is, akik még nem hisznek s az ellenszegülőket is. Tudás, hit, szeretet – ezért kell most elsősorban imádkozni, hogy majd mikor diakónusként Igét hirdettek, prédikáltok, a szentségek kiszolgáltatásában vesztek részt, áradjon belőletek a hit kegyelme az emberek szívébe.

A szertartás a felszentelendők fogadalomtételével, ígéreteivel folytatódott, majd a Mindenszentek litániája elimádkozása után az érsek kézrátétellel elmondta a felszentelési imádságot, lehívta a Szentlelket szolgálatukra. Ezt követően magukra öltötték a diakónusi öltözetet, s az érsek ünnepélyesen és jelképesen a kezükbe adta az evangéliumot, melynek ezentúl felszentelt hirdetői lesznek.

A szentelés végén a diakónusok nevében Tódor Szabolcs mondott köszönetet mindazoknak az elöljáróiknak – Varga István rektornak, Kocsi György prefektusnak, Brenner József jelenlegi és Milhoffer Miklós nemrég az Örök Hazába költözött spirituálisuknak, az érsek atyának, valamennyi paptestvérüknek, szüleiknek és mindazoknak, akik a diakonátus felé vezető úton segítették őket, imádkoztak hivatásukért.

Toldi Éva/Magyar Kurír