Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása.

A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.

- Úgy értem – magyarázta a hivatalnok.

– Van munkája, vagy csak...

- Persze, hogy van munkám – csattant fel a nő. – Anya vagyok.

- Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó – hangsúlyozta a hivatalnok. Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban.

A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: „Hivatali Vallató” vagy „Városi Nyilvántartó”.

- Mi a foglalkozása? – kérdezte.

Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom, csak kibuktak belőlem a szavak.

- Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.

A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall.

Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.

- Megkérdezhetem – kezdte a hivatalnok érdeklődéssel.

– Pontosan mit csinál ezen a területen?”

Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni:

– Továbbképző kutatómunkát végzek, laboratóriumban és terepen.

(Általában úgy mondom a házban és a házon kívül).

A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak), szereztem már négy elismerést (mind lány). Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön, (akar valaki ellentmondani?) és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz).

De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.

A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz.

Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim: 13, 7 és 3 évesek.

Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (6 hónapos kisbabánkat), amint egy új hangmintát tesztelt.

Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára!

Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint „csak egy másik ANYA"."