Isten gyermeke a hit embere
Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.
(Zsoltár 118, 8)

Isten gyermekei bizalommal vannak Istenhez. Mindent felülrõl várnak s tudják, az Atyától csak jó és tökéletes ajándék jön. A meg nem tért emberben viszont mély bizalmatlanság rejtõzik Isten iránt. Ha van is benne valamiféle bizalom, azt hamar elveti magától, ha reménységeivel, vágyaival vagy könyörgéseivel ellentétben történik valami. Isten gyermekei nem kételkednek abban, hogy Isten jót gondol felõlük még akkor is, ha pillanatnyilag ennek ellentétét érzik. Reménykednek ott is, ahol kevés a reménység és tudják egész bizonyosan, hogy amit Isten megígért, azt meg is cselekszi. A hit nem arra támaszkodik, amit Iát. „Mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra" - mondja az apostol. Azt is mondhatnánk, hogy a hívõ embernek az öt érzékén túl van még egy hatodik érzéke is: képes meglátni a láthatatlant, ami örökké megmarad. „Isten Fia eljött és értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük azt, aki igaz" (1 Ján 5, 20).

Milyen szegény is az olyan ember, aki bizalmát a láthatókba helyezi, amelyek mulandók. Emberekben bíznak, akik semmik és ha nem Isten gyermekei, nem is érdemlik meg a teljes bizalmat. Mert „minden ember hazug" (Zsolt 116, 11). Nem igazolják azt a bizalmat, amit az emberek beléjük helyeznek, nem tartják meg és gyakran nem is tudják megtartani azt, amit ígérnek. Pénzbe, anyagi javakba vetik bizalmukat, pedig ezek olyan könnyen kifutnak kezeink közül, amint ezt nem egyszer megrendítõ módon tapasztalhattuk. Máskor egészségükben, testi erejükben bíznak, pedig még az ifjak is, akik erejük teljében vannak, megfáradnak és ellankadnak; de akik az Úrban bíznak, mindig új erõt kapnak. A mi külsõ és belsõ erõtartalékaink elõbb-utóbb kimerülnek. Sokan, akik friss erõvel, derûs lélekkel kezdték el pályafutásukat, idõvel szárnyszegetté válnak. Kénytelenek szomorúan búcsút venni magasra törõ céljaiktól és kedvetlenül alkusznak meg a kemény valósággal. A hit emberei azonban újra meg újra szárnyra kelnek, mint a sasok. Van egy erõforrásuk, amely soha ki nem merül. És ha a külsõ emberük megromol is, van Istenük, aki dicsõségének gazdagsága szerint erõssé teszi õket a belsõ emberben. Nem aggodalmaskodnak, bátrak s nem félnek még akkor sem, ha ez a világ megremegne és a hegyek a tenger közepébe omlanának. Dáviddal együtt ezt mondják: „Egyedül te adsz nekem bátorságos lakozást" (Zsolt 4, 9).