Lengyelként otthon érzi magát Magyarországon, s hogy idekerült, abban Isten akaratát követte. Mint annyi minden másban is. Gergely atyával hosszabb lengyelországi tartózkodása előtt beszélgettünk.

– Milyen volt a gyermekkora Lengyelországban? Hogyan élte meg a családja a hitet?

– A négy gyerek közül én voltam a legkisebb. Édesapám szerelőként dolgozott, sokszor voltam vele a műhelyében. Egy időben autószerelő akartam lenni. A legidősebb testvérem jóval idősebb volt nálam, verbita szerzetesként szolgált Kongóban, az akkori Zaire-ban, misszionárius volt. Negyvenegy évesen Belgiumban halt meg, Lengyelországban temették el. Egy nővérem és egy bátyám volt még, mindketten családosok, őket is magához hívta a Jóisten. A bátyám ötvenhárom éves volt, a nővérem negyvenhét. Édesanyám az édesapámat is eltemette. Valaki kérdezte tőle, hogy tudja ezt elviselni. Azt mondta: Isten ezt akarta. Megrázó, de ebből a hitből én is táplálkozom.

Nemrég találtam egy képeslapot, amit ő írt nekem húsvétra: „Drága fiam, a mi hitünk a kereszt hite, de hinnünk és tennünk kell, mert rövid az idő.”

Mindig sugárzott belőle a derű, és általa megtanultam, nem létezik olyan nehézség, amin Istenben élve ne jutnánk túl. Ő nemcsak a szép és jó dolgokban van benne, hanem ezekben is.

– Hogyan emlékszik vissza az édesanyjára?

– Szabónő volt, elkötelezett, hívő asszony, tudott sírni és örülni is. A földön járt, de tudta, hogy keresztény életünkben a legfontosabb az öröm. Mindennap térdelve imádkozott. Jó példát adott. Amikor pici voltam, nemegyszer mondta nekem: „Drága gyerekem, csókold meg a keresztet. A mi életünkben mindig velünk lesz, de Jézus nagyon szeret.” Nem értettem ezt gyerekkoromban, de a rítus megmaradt, és édesanyám halála után magamhoz vettem azt a keresztet. Amikor 2010-ben meglátogatott Magyarországon, Eger környékén agyvérzést kapott. A gondviselés rendezte úgy, hogy nem lengyel földön halt meg. Missziós szíve volt, támogatta a missziókat a Pápai Missziós Művek és a verbita rend keretében, missziós imaközösséget alapított.

Tizenkét éves voltam, amikor elmentünk Kongóba. Az az utazás sokat formált rajtam, fontos mérföldkő volt az életutamon. Ott kezdődött a papság utáni vágyam, és az az út mély tapasztalatokat adott a szegénységről.

Amikor hazatérve láttam, hogy az iskolában csak úgy folyik a csapból a víz, nagyon fájt.

– Lengyelországban is kommunizmus volt abban az időben. Mennyire félemlítették meg a hívő embereket? 

– Soha nem tapasztaltam, hogy félni kellene a hit megvallásától. Magyarországon sok család titokban, más településeken kereszteltette meg a gyerekeit. Lengyelországban is volt kommunizmus, de például a szerzetesrendeket nem tiltották be, csak korlátozták. II. János Pál pápa a megválasztása után hazalátogatott, az egész rendszer megrendült. Jerzy Popiełuszko atya 1984-ben lett vértanú, tizenhárom éves voltam akkor. Emlékszem, amikor ministráltam, tömegeket láttam a templomban. Tapasztaltam, hogy a templom menedék, ott biztonságban vagyok, erő tölt el. A nyolcvanas években sokszor elzarándokoltunk a családdal Częstochowába. 

Gyermekkoromban tanultam meg azt is, hogy a lengyel a testvéred, szeresd, ha jó, ha rossz. Lengyelországban is volt olyan kommunista, aki a saját családját is elárulta. De mégis testvér, akit szeretni kell, honfitárs. A bűnt kell utáni, nem az embert – ez volt Popiełuszko atya tanítása. Nem ítélni el senkit, csak a bűnt, a rosszat. Halála után az emberek csendben vonultak fel, nem támadtak senkit, hiszen azt tanította, hogy nem fordulhatunk egymás ellen, mert Isten gyermekei vagyunk. A hit összehozott minket. A rosszat csak jóval lehet legyőzni.

– Hogyan jelentkezett a papi és szerzetesi hivatása?

– Érettségi után már tudtam, hogy embereket akarok szolgálni. Az orvosi egyetemre készültem. Ám amikor vittem az egyetemre a jelentkezési lapot, a szívemben azt éreztem, hogy nem kell odamennem, ne pazaroljam az időt. Olyan rövid az élet, inkább használjuk arra, amiről meggyőződtünk. Utaztam a villamoson, megérkeztem az egyetemhez, mégis visszafordultam, mert olyan erős volt az a belső hang. Később jelentkeztem papnak. A szerzetesség is egyre inkább vonzott, de választhattam volna a házasságot is. Nagy próba volt az életemben, a szeretet próbája, hogy megtapasztaltam a szerelmet és a szeretetet. Mondtam is: Uram, miért adtál nekem társat, egy gyönyörű szép lányt? Uram, ha engem hívsz, miért adtad őt? Miért van bennem vágy az emberi szeretet iránt is? Később megértettem: ez volt az első alkalom, hogy el kellett engednem a saját akaratomat és az Isten adta lehetőséget. Erősen éreztem, hogy egy emberért nem tudnám felajánlani az életem, nekem nem egyetlen emberért kell. Isten másfelé hív.

Nem akartam egyházmegyés pap lenni, mert a közösség, a fogadalmak, a misszió közös megélése vonzott. Tartozni akartam egy közösséghez.

Majdnem kapucinus lettem, de ők nem voltak annyira nyitottak a misszióra, ami nagyon fontos volt nekem.

– Mikor lépett be a verbita rendbe?

– 1991-ben kezdődött a noviciátus, 1997-ben tettem le az örökfogadalmam, és 1998-ban szenteltek pappá. A képzés nálunk nyolc évig tart. A teológia és a filozófia mellett megtanulunk nemzetközi közösségben élni, hiszen aki belép a verbita rendbe, az készen áll arra, hogy más nemzeteket szolgáljon. A képzés alatt oroszországi misszióba jártam, aztán küldetést kaptam Magyarországra. 

– Hogyan került ide?

– A verbita rendben van egy gyakorlat: örökfogadalom előtt le kell írni, hogy milyen országba, milyen nyelvterületre vágyunk. Biztos voltam benne, hogy Afrikát fogom írni. De a lelkemben megjelent egy gyöngéd érzés, hogy ne azt írjam be. A következő küzdelem a megkülönböztetés folyamata volt. Végül első helyre azt írtam, hogy oda megyek, ahová a generális atya küld. A második-harmadik helyre írtam az angol és francia nyelvű Afrikát. Szent Arnold Janssen Steylben alapította a verbita rendet, ott van a sírja is. Az örökfogadalom előtt volt ott egy lelkigyakorlat. Hívott az általános főnök helyettese, és kérdezte, nem akarok-e Magyarországra menni. Rengeteg lehetőségre gondoltam, még Észak- és Dél-Amerikára is, de Magyarországra egyáltalán nem. Semmit sem tudtam róla. Kértem három percet, elmentem a rendalapító sírjához. Amikor kimondtam az általános főnöknek, hogy oda megyek, ahová küldenek, olyan béke szállt le rám! Igen, Magyarországra fogok menni.

Két évig voltam káplán Lengyelországban, majd megérkeztem Magyarországra. Először magyarul tanultam. Nem ismertem a magyar történelmet, és a magyar–lengyel barátságról is csak annyit tudtam, hogy volt Árpád-házi Kinga és Hedvig. 2000. szeptember 3-án érkeztem Kőszegre, ahol megdöbbentő csend fogadott. Most már tudom, hogy Magyarország más Ózdon vagy Miskolcon…

– Hol szolgált a huszonhárom év alatt?

– Először a budapesti VIII. kerületi Kálvária térre kerültem Khirer Imre atya mellé. Megismertem Teréz anya nővéreit, aztán prefektus lettem, majd missziós titkárként bejártam szinte egész Magyarországot. Kapcsolatot tartottam a plébánosokkal, és lelki programokat szerveztem. Azután csatlakoztam a Cursillo mozgalomhoz, most is részt veszek benne, és a Szent András Evangelizációs Iskola szolgálatában is. Hat éven át voltam tartományfőnök. Három éve, 2020 augusztusában Bicskére helyeztek plébánosnak, a társplébániákon is szolgálunk két indonéz rendtestvéremmel. 

– Gazdag tapasztalatot szerzett rólunk, magyarokról. Lengyelként milyennek látja a hitünket, a lelkünket? 

– A magyarokba bele van vésve a szeretet a történelmük iránt, fontos nekik, hogy ezt megőrizzék és továbbadják. És mi van a történelmükben? Az, hogy keresztény hit nélkül nincs magyar. Gondoljunk csak Szent Istvánra! Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy sok nemzet keveredik a magyarokban, van bennük szerb, horvát, lengyel, szlovák, sváb vér. A kereszténység egyetlen családba hozza össze ezeket a nemzeteket. A magyar lelkületet, kultúrát más kultúrák is befolyásolják. A nagy keveredésben a magyaroknak mégis erős öntudatuk van, a hitüknek köszönhetően. A lengyeleknél nincs ekkora keveredés, ott csak ukrán, litván vagy német vér folyt a felmenők ereiben. Az én családom apai ágon a mai Ukrajnából, Tarnopolból származik, ami a világháború előtt Lengyelországhoz tartozott. 1945-ben telepítették ki őket onnan. Nincs ukrán a családomban.

Magyarországon a katolikusok mellett reformátusok és evangélikusok is élnek. Lengyelországban nem tapasztalható meg ennyire az ökumenizmus, hiszen ott katolikus világ van.

Magyarországon kezdtem megtanulni, mi az, hogy kereszténység. Szűz Mária mély tisztelete is nagyon erős itt, fontos kegyhely Csíksomlyó, Máriapócs, Szentkút.  

Amikor ideérkeztem, elcsodálkoztam, milyen szomorúak a templomi énekek. A szláv kultúrában a feltámadási énekek tele vannak örömmel. Krisztus feltámadott – énekeljük Magyarországon, és a szövegben ugyan ott az öröm, de a dallam valahogy szomorú. Az emberek itt hajlamosabbak a depresszióra, a bezárkózásra. Az evangelizáció során azonban azt tapasztaljuk, hogy nyitni akarnak.

– Hogyan fogadták Magyarországon?

– Láttam, hogy sok családban és a plébánián ki van téve a częstochowai Szűz Mária képe. Azt is tapasztaltam, hogy nagy a nyitottság a magyarokban a lengyelek és más nemzetek iránt.  Megkaptam azt a kegyelmet, hogy a magyar testvérek elfogadtak, befogadtak. Barátság van a lengyel és a magyar nép között. Bármilyen politikai erők voltak, vannak és lesznek, a hit által mindig van barátság. A magyar és a szlovák vagy a magyar és az ukrán nép között már nehezebb a kapcsolat.

A nemzeteknek is a megbocsátás és a kiengesztelődés útján kell járniuk. A verbita rend szerzetesei a világ minden tájától származnak, mi hidak tudunk lenni a nemzetek között.

A sebeket, amelyek a történelem folyamán keletkeznek a népek között, rajtunk keresztül akarja gyógyítani Jézus. Ez a verbita rend missziója, és az én misszióm is.

– Hol érzi otthon magát? 

– Lengyel vagyok, de huszonhárom éve itt élek és szolgálok, misszionárius vagyok. Lengyelországban újra kellene építenem minden emberi kapcsolatomat. Itt van az én otthonom. Magyar állampolgár lettem, ez fontos nekem. A magyarokban megtaláltam, ami a lengyelekben is megvan: a közelséget, a hazaszeretetet. Nemrég olvastam Tamási Áron művét, az Ábel-trilógiát; magamra ismertem benne. „A madárnak (…) szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. (…) Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Nekem mint szerzetes papnak, misszionáriusnak az Eucharisztia az otthonom, akárhol élek. Azután a közösség az otthonom, ahol szolgálok. És Magyarország az otthonom. Ebben a sorrendben. Elsősorban tehát Istenben vagyok otthon. Magyarországon különböző helyeken dolgoztam, különböző közösségekben és beosztásokban, de mindig megtaláltam a helyem. Ez kegyelem. 

– A papi szolgálatban mi adja Önnek a legnagyobb örömet?

– A megbocsátás szentsége. Nagyobb öröm nincs annál, mint amikor látom az emberek arcán a szabadulás örömét. Ez jelenti számomra azt is, hogy a helyemen vagyok. Amit Jézus tesz ilyenkor az emberek szívében, az a magam emberi erejéből nem történne meg. Plébánosként vannak adminisztrációs feladataim, az építkezéssel is foglalkoznom kell, ami sok időt elvesz, de az egyensúlyt megtalálom a megbocsátás szentségében és az eucharisztiában, a magánimádságban, a szemlélődésben és a közösségi életben. Hárman vagyunk, nem kell egyedül lennünk, van kivel együtt imádkoznunk, van napirendünk. Ez fontos nekem. Nem olyan ember vagyok, aki szeretné az egyedüllétet. Jegyesoktatáson szoktam mondani, hogy a házasságban Isten meg akarja tisztítani a házastársakat az önzéstől. A közösségi életben ugyanígy van. Mindenki menne a maga feje után, mégis össze kell csiszolódnunk. 

– Mi a papi jelmondata?

– János első leveléből ezt választottam: „Isten a szeretet.” Amikor Jeruzsálemben jártam, lefényképeztem egy festményt abban a templomban, amelynek a titulusa Saint Peter in Gallicantu („in Gallicantu” – „ahol a kakas kukorékolt”). És ez lett az ezüstmisés képem: Jézus és Péter találkozik a Galileai-tónál a feltámadás után, és Jézus azt kérdezi a tanítványától: „Szeretsz-e engem?” „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek” – feleli Péter.

– Hogyan ünnepli az ezüstmiséjét? 

– Most hosszabb időre hazautazom Lengyelországba. Lesz egy találkozónk azokkal a verbitákkal, akikkel huszonöt évvel ezelőtt együtt szenteltek bennünket Szent Márk napján. Tizennégyen voltunk akkor, most tizenegyen. A papszentelés után mindenki ment a világba. Most, hogy „fiatalabbak” lettünk, tudunk újra találkozni. Van, aki Bangladesből, más Zimbabwéból, Costa Ricából, az USA-ból, Új-Guinea szigetéről, Japánból, Kongóból érkezik. Együtt dicsérjük az Urat egy nagy papi és szerzetesi találkozón.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita