Megborzad a lelkem, Uram, ha visszagondolok mindarra, amit a Te kegyelmednél fogva be kell vallanom, és félek azokra gondolni, mikben egykor gyönyörködtem. Igaz, Uram, mennél jobban megszeretteted magad velem, annál inkább fájlalom gyalázatosságokban elmúlt életemet. De hisz igazságos dolog, hogy féljek Tőled, mert én ember vagyok, és irgalmadnak kincseit fölötte törékeny cserépedényben hordozom; meg nem is szabadítottál meg ellenségeimtől.



Nincs-e körülöttem a szánalmas hús, a férgeknek eledele? Tudom is, igen sokszor érzem, mert minden pillanatban leselkedik rám a rossz lélek, hogy csak egyedül néked vagyok adós én Megváltóm, azért, hogy megzabolázod bennem a testnek ösztönét azon időtől fogva, amióta első vallomásomat tettem; de még most sem távozott el tőlem; élek, és ezért félelemben és rettegésben kell cselekednem.



Látom, Uram, hogy jobban nem vesz körül egy alattomos ellenség sem, mint a hatalmas önszeretet, melynek igája alatt az eszem használata óta sóhajtozom, és az érzéki bűnök terhe, súlya. De mire való a bűnök összehasonlítása! Mind egyenlő volt, mert legkisebbikük is sokkal többet nyomott, mint szeretetem súlya. Adj, Uram, nekem könnyeket, hogy megsirassam őket, érzem ugyanis, hogy még nem bántam meg eddig eléggé. Óh, végtelen a Te jóságod bűneimmel szemben, Uram! Felteszem magamban, hogy a Te támogató kegyelmeddel életemnek minden napján megbánom őket.



Óh hányszor csalt ki szememből akaratom ellenére is könnyeket hazám iránti szeretetem gyöngédsége, vagy más dolgok iránti bűnös indulat. Hát most miért száradtok ki, könnyek, midőn a Megváltó Istennek kell megmutatnom szívem töredelmességét? Ha emberi és bűnös indulatoknak bizonyságai voltatok, miért álltok ellen a megbánás indulatának?



Tekints lelkembe, Uram, lásd, méltán félek-e, hiszen még máig is, akaratom ellenére, ellened lázonganak tagjaim.



Védj meg engem, én lelkemnek Üdvössége, minden hiú képzelgéstől és tetszelgéstől! Rajtad függök, és egyedül csak tebenned bízom! Amen.





(II. Rákóczi Ferenc imája, Sík: DB, 509)