Both Zoltán köszöntőjében beszélt Apor Vilmos püspök iránti erős tiszteletéről, amelynek a magját egykori plébánosa, Maráz Sándor ültetett el szívében. Különös örömét fejezte ki, hogy éppen Sándor atya 86. születésnapján mutathatja be a legszentebb áldozatot a vértanú püspök tiszteletére.

„Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” (Róm 8,35) – kérdezte Szent Pál apostollal szentbeszéde elején az újmisés szónok. Rámutatott: ha mélyen belegondolunk, a nehézségek nemhogy elszakítanak bennünket Krisztus szeretetétől, hanem közelebb vezethetnek bennünket Krisztushoz. A nehézségek összeforraszthatnak, összekovácsolhatnak vele.

Apor Vilmos püspök legyen mindannyiunk példaképe – biztatott –, aki nehéz korszakban élt, mégsem veszítette el lelkesedését, sőt, az üldöztetés, az életveszély közelebb vitte Krisztushoz. Közeledésében egyre hasonlóbbá vált Jézushoz, s így tudott igazán azzá a jó pásztorrá válni, aki életét adja a juhaiért.

De akkor mégis mi az, ami elszakít bennünket Krisztus szeretetétől? – tette fel a kérdést Zoltán atya. – Talán éppen az az élethelyzet: amikor bőség lakozik életünkben; amikor úgy érezzük, hogy nincsen szükségünk semmire; amikor nem üldöznek bennünket, s bővelkedünk élelemben; amikor van mit felvennünk; amikor nem kell félelemmel kilépnünk az utcára, s rettegni attól, hogy erőszakos halált halhatunk. A jólét korát éljük ma, mégis azt tapasztaljuk, hogy mennyien nem találják meg Krisztust, s mennyien elhagyják az ő Egyházát.

Krisztus szeretetétől leginkább talán az emberi önelégültség tud minket elszakítani. Amikor olyan jólét alakul ki körülöttünk, amelyben úgy érezzük, hogy nincs szükség Istenre; amikor azt gondolom, hogy mindent én magam teremtettem meg a világomban, s szeretném élvezni két kezem munkájának eredményét, ebbe ne szóljon bele senki. A veszélye az, hogy a hétköznapi életbe könnyen befészkeli magát: nincs idő imádkozni, nincs idő szentmisére járni, sőt, egy idő után a szeretteinket is könnyen hanyagolni fogjuk – mutatott rá Both Zoltán. – Apor püspök épp az ellenkezőjét tette: a legnagyobb szükségben odaállt azok mellé, akiknek leginkább szükségük volt védelmező szeretetére. A legsúlyosabb bajban megosztotta azt, amije volt, s mindenét odaadta, még az életét is.

Amikor lehetőségünk van segíteni, adni másoknak, sajnos sokszor elfordítjuk a fejünket. Talán ezt mondjuk magunkban a szükségben élőket látva: majdcsak megoldják a problémáikat valahogyan, hisz én magam is ezt teszem. De mi történik, ha a másiknak éppen rám van szüksége, az én segítségemre? Próbáljunk nyitott szívvel járni a világban, hogy észrevegyük azokat, akiknek segíthetünk. Ragadjuk meg egymás kezét, s a keresztény életet együtt járjuk végig.

Apor Vilmos sem egyedül halt meg, szeretett híveinek körében támadták őt meg. A püspök élete legyen számunkra iránytű: a kereszténység nem magányos út – biztatott az újmisés szónok. – Tekintsünk úgy Apor püspök példájára, mint olyan életre, amelyet mi is élhetünk! Szenvedőkkel mindig találkozunk életutunkon, s ha többel nem is, de egy szívből érkező jó szóval, mosollyal ajándékozzuk meg őket. Igyekezzünk úgy segíteni másokon, hogy emlékezzünk: volt, aki az életét adta, nekünk lehet, hogy csak egy mosolyt kellene adnunk másoknak; volt, aki szenvedett, nekünk pedig lehet, hogy csak egy segítő kart kellene nyújtanunk.

Both Zoltán befejezésként olyan látásmódot, lelkületet kívánt, amellyel észrevehetjük, hol tudunk segíteni, hol van ránk igazán szükség. Engedjük magunkat vezetni a Jóisten által!

A szentmise újmisés áldással és közös imádsággal zárult, Boldog Apor Vilmos közbenjárását kérve.

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Ács Tamás

Magyar Kurír