A hetvenes évek végén kegyelmi tavasz érintette hazánkat.

Akkor szabadult számos bebörtönzött pap. Áldozatuk nyomán felszökött a papi hivatások száma, az újonnan szenteltek többsége összetartott és folytatta az addig tiltott ifjúsági munkát. A II. Vatikáni Zsinat után új lelkiségi mozgalmak alakultak, megindult a világiak teológiai képzése, megismerkedtünk a taizéi imamódokkal, megszülettek az ifjúság saját dalai. Ezeknek zömét képzett zenészekkel ellenőriztettük, a kottákat másoltuk. Ki-ki saját neveltjeit többnapos lelkigyakorlatra vitte.

 Mivel a spirituális ébredés, a világegyház hírei, a megújuló teológia, liturgia, a kisközösségek problémái számunkra szokatlanok voltak, tanácsot pedig a hagyományos vezetőktől pedig nem mertünk kérni, tucatnyi „házi” zsinatot tartottunk, összerakva, megbírálva saját tudományunkat. Bíztunk az Egyház hitérzékében és az ima erejében. A titkos országos zsinatok fedőneve „Borókás” volt. Így nevezték azt a Salgótarján környéki tanyát, ahol az első összejövetelt tartottuk. A szakadatlan megfigyelések, zaklatások miatt ezekkel állandóan máshová költözködtünk, kicsinyke falvakba, félreeső plébániákra. Köztünk voltak Bíró László püspök, Blanckenstein Miklós rektor, Gesztesy András plébános, Várszegi Asztrik főapát, Kállay Emil piarista, Tomka Ferenc és Kemenes Gábor atyák és még sokan mások. Közben Rómában II. János Pál meghirdette az új evangelizációt. Megjelent a hitoktatás támogatására a Chatechézi Tradendae. Elkezdődtek a pápa által támogatott ifjúsági találkozók, itthon pedig puhult a diktatúra.

Ebben az összefüggésben lavinaszerűen mozdultak meg a fiatalok. Szinte egyidőben a Duna-kanyarban Kismaroson, aztán Nagymaroson, a budapesti templomokban, a rejtőzködő kisközösségekben igen sok érdeklődő jelent meg. Nagymaroson 1966-ban kezdődtek a legelső ifjúsági foglalkozások. Ezek körülbelül húsz résztvevővel indultak, majd néhány év alatt a Duna bal partjáról, majd a jobb partról is áradni kezdtek. Tíz év múlva a legnagyobb fővárosi templomokban a heti összejövetel estéin az átlaglétszám 120 volt, öt évvel később az egész napos találkozókon tavasszal és ősszel már ezrek érkeztek. Párhuzamosan elkezdődtek a máriagyűdi, hajósi, egerszalóki találkozók is. 

A hatalom már csak lélektani fegyverekkel próbálta lassítani ezt a folyamatot. Lékai bíboros úr, miután meggyőződött a találkozó katolikus jellegéről, sajátos humorával támogatta ezt. Amikor még kezdetleges volt a telefonálás technikája, a helyi postára hívatta a plébánost, akit az alig hangszigetelt nyilvános telefonon figyelmeztetett: „a Pestmegyei Rendőrkapitányságnak kifogása van az engedély nélküli hangerősítés miatt. Kérem, a hangfalak ne látszódjanak, de a hang hallatszódjék!” Értettük, megoldottuk. Az önkéntes műszakiak a templomtoronyba tették a hangszórókat. A visegrádi vár is beleremegett!

A nyolcvanas évektől már minden irányból, Soprontól Miskolcig jöttek különbuszokkal, zsúfolt vonatokon. A templomban, a kertben állandóan gyóntak, az előadásokat magnóra vették, de a nap végére elkészültek a helyi felvételek is, amelyeket szakadatlan másoltak a távol maradtak számára.

Az ország valamennyi püspöke vállalta valamelyik közös szentmise celebrálást. Igyekeztünk az ország legjobb előadóit meghívni. A gyülekezés, a napirend és a befejezés legapróbb részleteit is sokszorosan megbeszéltük, azután kiértékeltük. Érkeztek messziről is megfigyelők. A holland újságíró döbbenten figyelt, egy amerikai pap végigsírta. A tömegben felbukkant nem egy közismert arc. Tolcsvay Laci összepréselődve rosszul lett, Szörényi Levente élvezte a prédikációt. Aztán amint múltak az évek bővült minden: lett Diákmaros, Gyerekmaros, Babamaros…

Új magyar zarándokhely keletkezett a semmiből ingyen, önként, szórakoztatóipar nélkül. Arra született, hogy összefogja, elmélyítse, jó irányba tartsa a magyar Egyház valamennyi irányzatát, azokat is, akiknek nem jutott pap, vagy akik még „keresők”. Remélem a találkozók ezután is egyre jobban közelítik e célt.