Indiában 14 ezer keresztény iskola van, de az iskolákban nincs hitoktatás. A hit átadása templomban, közösségekben történik, és otthon a családokban. Az iskolában értékalapú oktatás van, a szeretetet próbálják átadni a gyermekeknek. Nem vallást tanítanak, hanem a szeretetet átadva az örömteli életet – derült ki.

Az alkalmon két misztériumjátékot adtak elő a diákok; előadást hallhattak Takács Tamás ezredes, tábori lelkésztől; a találkozó csúcsán, a szentmisén pedig Palánki Ferenc megyéspüspök elmélkedése tette teljessé a missziós parancs üzenetét.

A Felvidékről származó Juhos Ferenc SVD verbita szerzetes, pap színes, kalandos életet tárt a diákok elé, bemutatta, hogyan vezetett az útja – a traktoros, táncos, zenész, vőfély mesterségen át – a szerzetesi hivatáshoz.

1969-ben született, egy ötgyermekes család legfiatalabb tagjaként. Ötévesen már ministrált, és ez így ment mindennap egészen az elemi iskola végéig. A pályaválasztás nehézséget jelentett számára. Kacérkodott a pincérkedés gondolatával, de nem beszélt jól szlovákul, a matematika sem volt az erőssége, no és párttagok sem voltak a szülei, ezért osztályfőnöke lebeszélte erről a tervéről. Mezőgazdasági szakmunkásképző iskolába járt, de nem érezte magát a helyén. Az iskola elvégzése után elkezdett táncolni, klasszikus táncversenyek résztvevője volt több éven keresztül. Majd megtanult klarinéton játszani, és bekapcsolódott a nagyapja által alapított, vallásos ünnepek gazdagítását szolgáló fúvószenekarba. 18 évesen pedig már vőfélykedett, nyaranta több mint harminc esküvőt levezényelt. Majd elérkezett a két évig tartó sorkatonai szolgálata, és a csöndes napokon a gondolkodásra is több ideje jutott életútját illetően. De nyugtalansága nem hagyott alább, Még le sem telt a katonai szolgálat, színésznek jelentkezett a révkomáromi magyar színház társulatához, gondolván, ez lesz az ő helye, de érettségi híján nem nyert felvételt. A leszerelés után visszakerült a mezőgazdaságba, traktorosként dolgozott, és egyre nehezebben élte meg azt, hogy még nem talált rá a hivatására.

A próbálkozások, a sikertelen útkeresés pánikbetegséghez vezetett, kórházba került, és egy évig gyógyszert is szedett. Ekkor a gondolatai – fiatal kora ellenére – az elmúlást, a halált kutatták, sokat tűnődött az örökkévalóságon, és azon, hogy ha Isten magához szólítja, üres kézzel fog állni előtte, mert semmit nem tud felmutatni. Lassan-lassan az elkövetett bűnök, gyónások elmulasztása miatt az ébredő lelkiismerete visszavitte őt a gyermekként megélt hitéhez, és kilépve a vasárnapi kereszténységből életgyónást végzett, kezdett megnyugodni, kezdte megérteni az élet értelmét, azt, hogy van feltámadás.

A nagy fordulatot az 1991-es budapesti taizéi találkozóhoz köti. Ott hallotta meg a hívó szót, és onnan már úgy tért haza, hogy szerzetes akar lenni. Ekkor tudta meg, hogy édesapja a születésekor felajánlotta őt Istennek. Nehéz idők jártak a születése körüli években, 1968-ban mentek be az oroszok Csehszlovákiába, és nagyon nagy volt a szegénység. Szüleinek azt tanácsolták, hogy a létbizonytalan időben ne vállalják ötödik gyermeküket, vetessék el. Természetesen nem tették. Ferenc atya születésekor édesapja úgy imádkozott, hogy akár fiú, akár lány születik, az utolsó gyermekét Istennek ajánlja. Erről soha nem beszélt neki, csak amikor a saját akaratából apja elé állt, hogy a szerzetesi hivatást választja.

Lelkivezetője tanácsára a verbitákhoz került Losoncra. Leérettségizett, majd az örökfogadalmat papszentelés követte. A kalandos szerteágazó életút után Ferenc atya egy mondatban összegezte bemutatkozásának tanítását: „Ha valamit őszintén kérünk Istentől, azt megadja nekünk, akkor, amikor azt ő jónak látja.”

Ezt követően a szerzetes, pap a verbita rendről beszélt a fiataloknak.

„Ne féljetek hirdetni Isten igéjét! Mindannyian misszionáriusok vagyunk. Keresztségünk által jogunk és kötelességünk, hogy apostolkodjunk a saját környezetünkbe. A misszió parancsa minden keresztényre vonatkozik: »Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében« (Mt 28,19). Nem kell elhagyni ezért a családodat, hiszen a környezetedben is vannak olyan emberek, akiknek hirdethetjük az evangéliumot” – buzdította záró gondolataiban a diákokat Juhos Ferenc SVD verbita szerzetes.

Lourdu Raju Chavvakula dél-indiai származású verbita szerzetes, pap 17 éve szolgál Magyarországon, jelenleg Budapesten. Kiválóan beszél magyarul. Azt mondta, hogy mindenhol otthon érzi magát, mert mi, keresztények egy családhoz tartozunk, ugyanabban az Istenben hiszünk, egy a megváltónk, Jézus Krisztus.

A missziós parancsot megismételve elmondta, hogy nagyon meghatódott, amikor azt meghallotta. Ezért lett keresztény, tanítvány, pap és misszionárius.

Lourdu atya szülei és testvérei keresztények. Édesanyja korábban hindu vallású volt, majd amikor megtért a keresztény hitre, öröme, hogy keresztény lett, nagy hatással volt gyermekeire.

Az indiai misszionáriusnak két nagy példaképe volt az iskolában. Az egyik a plébánosa, akin látta, hogy nagyon boldog volt Isten szolgálatában; nem volt felesége, gyermeke, mégis boldog volt. Lourdu atya nem tudta elképzelni, hogy az öröm honnan jön. Meg is kérdezte tőle, és a plébános azt válaszolta: azért boldog ennyire, mert Krisztus él benne, őt szolgálja, és őt adja át másoknak. A másik példaképe Teréz anya, aki az egész életét a legszegényebbekért ajánlotta fel. Egy indiai újságíró azt mondta neki, hogy ő még egy millió dollárért sem végezné ezt a szolgálatot. Teréz anya erre azt válaszolta, egy millió dollárért ő sem, de Krisztusért megteszi.

India több mint hatezer kilométerre van Magyarországtól. Lourdu atya először azt hitte, hogy Magyarország valahol Afrikában van. Azt sem tudta, hogyan fogja megtanulni ezt a nehéz nyelvet. De Isten meghívta erre a misszióra, küldetésre, és erőt, bölcsességet adott hozzá.

„Ha úgy érzed, alkalmatlan vagy valamire, de Isten kiválasztott, rád bízott egy feladatot, akkor erőt is ad hozzá. Ezt tapasztaltam meg Magyarországon 17 éven keresztül. Isten nap mint nap képessé tesz, erőt ad. Bízz Istenben!” – buzdította a diákokat a misszionárius, majd a számokban is hatalmas országát mutatta be. Elmondta: amikor megérkezett Magyarországra, „tömeghiánya” volt még Budapesten is. India hatalmas ország, egymilliárd-négyszázmillió lakosa van, ebből 800 millió hindu vallású. Többféle vallás megtalálható, köztük a 150 milliót számláló iszlám közösség is. Az indiaiak hisznek Istenben, a kultúrát, hitet, családi, közösségi értékeket nagyon komolyan veszik.

Az országban 28 állam van, és egy-egy államban közel hatmillió, összesen az országban 29 millió keresztény él.

A kereszténység Indiában a vértanú halált halt Szent Tamás apostol által született meg, aki a hagyomány szerint 52-ben érkezett Indiába, és kezdte el igehirdetését. Utána a 15. században a portugál gyarmatosítók által kezdett el terjedni a krisztusi hit. Xavéri Szent Ferenc jezsuita misszionárius 1542-ben érkezett meg Spanyolországból Indiába misszióba.

Indiában összesen 174 egyházmegye van, négy bíboros, harminc érsek, 175 püspök, 20 301 szerzetes pap, 2528 szerzetes, 50 112 nővér szolgál az országban, és a legtöbb nővér 50 év alatti. A papi és szerzetesi hivatások száma növekszik.

A misszióhoz Indiában hozzátartozik, hogy iskolákat, kórházakat alapítanak, szociális területen szolgálnak papok és szerzetesek. 14 ezer keresztény iskola van, de az iskolában nincs hitoktatás. A hitoktatás templomban, közösségekben történik, és otthon a családokban. Az iskolában értékalapú oktatás van, a szeretetet próbálják átadni a gyermekeknek. Nem vallást tanítanak, hanem a szeretetet átadva az örömteli életet.

Ki kell lépni az épületekből az emberek felé. Az indiai egyház jelen van az emberek életében. Sok fiatal van itt, Magyarországon, akik éhezik Isten igéjét. Meg kell szólítani őket az emberi kapcsolatokon keresztül. Az indiai egyház teljesen jelen van a templomban és a szegények között egyaránt – hangsúlyozta a verbita szerzetes.

Merjetek szeretni feltétel nélkül! Merjetek elfogadni másokat feltétel nélkül! Merjetek közösségben lenni! – zárta gondolatait Lourdu Raju Chavvakula.

Forrás és fotó: Kovács Ágnes/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír