Az öreg...

Az öreg a hegyek mögött élt, senki sem látta a házát.
Az út porába hosszú évek óta naponta vetette a lábát.
Látták itt is, ott is, mindenhol, hol folyt a könny,
És arra is, amerre már gyilkos fagy lett a közöny.
Mesélték: járt arra is, hol akkora a szükség,
hogy a reményt eltakarta mára fekete reménytelenség.
Nem tett ő sokat, csak hallgatták szavát.
Hirdette bármerre járt is: Ember lásd meg magadban, S körülötted a csodát!
Amit adott, nem túl sok, tüzelőnek tán kevés.
Annyi a didergő léleknek, mint a meleg ölelés.
Bármily szél feszüljön is neki, talpra áll, mert erőre kap.
S ha megoldást rögtön nem is talál, a bizakodás reá vértet ad.
Híre ment az öregnek, szóbeszéd tárgya lett.
A kétkedők sokasága már a nevére is nevetett.
"-Még hogy csoda?! Vén bolond! Hordd el innen magad!
Ez itt nem cirkuszi porond, hogy nevettesd a tisztes polgárokat!"
A gondolattalanok, kik félve kapaszkodnak
A könyvekbe szedett, készen kapott gondolatokba,
riadtan fogták közre,s méltatlankodtak vacogva:
"-Otromba játék, míly gyalázat! Nagy elméink ezt másként mondták!
Nincs benned Szent alázat? Szavaid a hitelt rontják!"

S meghallá az úr az égben, s tágra nyitá bölcs szemét:
"- Érdekes! Ezt meglesem! Egy beszélgetésnek veszem szerét."
Egy napon, mikor hősünk épp magában ballagott,
egy arra járó szerzetesben kísérőtársat kapott.
Szó szót követve haladtak együtt lépkedve,
s a beszélgetés fonalát a szerzetes úgy terelte,
kis idő múltán diskurálva szóba hozta a csodát.
"- Úgy? Te hirdeted, hogy mindaz a vak, ki lelkében legbelül boldogtalan marad.
Hiszed, hogy az ég, mely titokban tartja magát,
minden földi halandónak mutatja a csodát?
Az élet nehéz, s minden lépés, mely magasabbra emel,
a lélekben hasadt seb, és könny áztatta halotti lepel.
A régi bölcsek mindegyike, ki a témában hallatta magát,
leírta már ezer szóban: Csak az mutathat igazi csodát,
kihez a Mindenható személyesen intézte szavát.
Látod, lépkedünk itt, a talaj szilárd a lábunk alatt.
Csoda volt az, mikor a szent, a víz felszínén ugyanígy haladt."
"- Ó, hatalmas látvány az, én nem tagadom,
Bizonyítékként én mégis a kétkedőknek hagyom.
Nekem ilyen erővel szívemet az érinti meg,
mikor bátran lépkedni kezd egy nemrég született gyerek."
A szerzetes csendben, mosolyogva lehajtá fejét,
majd oldalra lendítve egy sziklára tette a kezét.
"- Barátom! Akkor vajon elállna-e szavad,
Ha-e sziklából a kezem egy csodával vizet fakaszt?"
"- Az én öreg szívemnek nem kell ekkora kegy.
Víz, hogy hol fakad, nekem már egyre megy.
De egy hasonló csodát mutat az emlékezet,
mikor egy addig rideg lélek bűnét megbánva, igazán könnyezett."
Egy tópartra érkezvén a szerzetes egy fatörzsre ült,
s melegen nézte társát, mikor egy újabb kérdésre sor került:
"- Nézd a vizet! Míly hatalmas kékség! S ha bárki vérré változtatná e kékséget magát,
volna-e merszed replikázni azt a hatalmas csodát??!!"
"-Mi haszna volna, egy tónyi vér egy szomjazónak vajh mit ér?
Minek ennyi, hisz abból egy cseppben
benne van minden titok, mi csak lakozik egy teljes emberben."
A szerzetes már türelmetlen.. Felemelé szavát:
"-És mit mondanál akkor, ha feltámasztanám, kit már megcsókolt a Halált??"
"-Az élet rendje az. Születünk, s meghalunk.
Mindkét végén a létnek magunk maradunk.
Nemesebb tettet láttam én egy nagy beteg léleknél.
Nincs nagyobb harcos e Földön a haldokló gyereknél.
Mikor ette testét a kór, a kínban sem hallottam szavát.
Szíve erős lélekkel várta a halált."
Ekkor mélyen letérdelve, fejét lehajtva hirtelen ő is kérdezett:
"- Miért faggatsz, Uram, hisz nincs semmi sem, mit a világ előtted rejteget?"
A csuklyás felemelte fejét, Fürkészve az öregre nézett:
"- Miből gondolod ember, hogy a Teremtő faggat téged?"
"- Onnan Uram , bocsáss meg! , hogy pár órával ezelőtt,
láttalak meghajolni egy nyíló virág előtt."
A szerzetes szeme ragyogott, s lassan ültéből felállt,
s leemelte válláról az őt takaró csuhát.
Felemelte a térdelőt, fejére tette a kezét,
s miközben szólt, a tájon körbefuttatta szemét.
"- Igaz ember vagy, s hatalmas a szíved.
Ezentúl minden tettednél az áldás legyen veled!
És minden lélekkel, ki úgy él egy egész életet,
hogy nem hagyja el soha az igaz, érző szívet.
S ha nem hullajt könnyet, s ha nem sajnálja magát,
hanem keresi mindenben az isteni csodát!"
Ne légy annyira elfolalt, hogy ne vedd észre ezt!