A híres német püspök, Mgr Kettler mesélte el nekem ezt a történetet, ami őt nagyon mélyen megérintette. Isten feltárta előtte, hogy egy apáca érte ajánlotta fel az életét, és hogy szolgálatának termékenysége az ő imáinak köszönhető. A püspök a nővér arcát is láthatta, azt viszont nem tudta meg, hol lakik. Egyházmegyéjében végzett pásztori vizitációi során, ha kolostorba ment, mindig látni kívánta az összes nővért. Abban reménykedett, hogy felismeri jótevőjét.

Egyszer egy közeli városban látogatott meg egy női kolostort, és szentmisét mutatott be kápolnájukban. Amikor az áldozás következett, tekintete megállt az egyik nővéren. Elsápadt, és egy pillanatig mozdulni sem tudott, de aztán összeszedte magát, és megáldoztatta a nővért, aki azonban semmit sem vett észre. Nagy örömmel fejezte be a misét, majd megkérte az elöljárót, hogy minden nővért mutasson be neki. Mivel nem találta azt, akit keresett, megkérdezte az elöljárót: „Az összes nővér itt van?” „Püspök úr, idehívattam mindet, de egyikük valóban hiányzik. Olyan példaértékű buzgalommal dolgozik az istállóban, hogy nagy lelkesedésében időnként megfeledkezik minden másról.” „Szeretnék találkozni vele”, mondta a püspök. Hamarosan megérkezett a nővér. A püspök újra elsápadt, és azt kérte, hadd maradjon egy kicsit kettesben vele.

A püspök megkérdezte a nővért: „Ismer engem?” „Sohasem láttam a püspök urat.” –válaszolta. „Milyen áhítatot gyakorol a legszívesebben?” – kérdezte a püspök. „Jézus Szent Szívének tiszteletét”, hangzott a válasz. „Nos, úgy látom”, folytatta a püspök „Az egész monostorban ön végzi a feladatát a legnagyobb odaadással” „Dehogyis, püspök úr”, válaszolta a nővér. „Meg kell hagyni, néha irtózom tőle.” „Mit tesz olyankor, ha kísértések gyötrik?” „Megszoktam, hogy mindent örömmel és Isten iránti szeretetből teszek, és felajánlom egy lélekért. Az már a Jóisten dolga, hogy kiválassza, melyik lélek javára használja fel. Ezért a lélekért ajánlom fel minden este az egyórás szentségimádást.” „Honnan kapta ezt az ötletet?” A nővér így válaszolt: „Iskolás koromban szoktattam rá magam. A plébános úr azt tanította nekünk, hogy mindenkiért úgy kell imádkozunk, mint a családtagjainkért. Azt is mondta, hogy sokat kell imádkozunk azokért a lelkekért, akik nagy veszélyben vannak. De mivel egyedül Isten tudja, kinek van a leginkább szüksége rá, a legjobb, ha Jézus Szent Szívének ajánljuk imáinkat, és bízunk bölcsességében. Mindig ezt tettem, és hiszem azt, hogy Isten felhasználja annak javára, akinek szüksége van rá.” „Szeretné tudni, ki az, akiért imádkozik?” „Ó nem, nem szükséges.”

Úgy váltak el, hogy a püspök megőrizte titkát…

(A medjugorjei Emmanuel-hírlevélből)