November havában, amikor minden az
elmúlásra figyelmeztet: a haldokló természet, az imbolygó
gyertyalángokkal megvilágított temetők, elhunyt szeretteink emléke –
akkor lelkesítőleg hat ebben a szomorú hangulatban a mai szentírási
részek üzenete a föltámadásba vetett hitről, a halál utáni életről.
Az
első olvasmány egy tragikusnak látszó történetet tár elénk a választott
nép életéből, amely Krisztus eljövetele előtti II. sz-ban játszódott
le. A szír birodalom uralma alá került Izrael, mely ellen véres üldözést
indítottak. De nem kiirtani akarták őket, hanem őseik hitét szerették
volna kitépni a szívükből, azáltal, hogy a pogány vallásra áttérni
kényszerítették, hogy utána kényük-kedvük szerint bánhassanak velük.
A történet elmondja, hogy elfogtak
egy édesanyát hét fiával együtt. Barbár módon akarták rávenni őket a
hittagadására. Az anya szeme láttára ostorozzák, kínozzák és végzik ki
őket sorba, míg végül az anyát is megölik. Haláluk előtt mindannyian
hitvallást tesznek. Mindenik az örökéletbe vetett hitét fejezi ki,
amiért érdemesnek tartja meghalni: „Vigasztaló nekünk emberkéz által
veszni el – mondja a negyedik fiú – ha belekapaszkodhatunk abba az Isten
adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket”. A fiúk hitvallásából nem
hiányzik az egyetemes feltámadás gondolata sem, ennek kell majd döntenie
a jók és a gonoszok különböző sorsáról, erre utal a negyedik fiúnak a
királyhoz intézett kijelentése: „A te számodra nincs feltámadás az
életre”(14).
Amilyen szép és felemelő e bátor hitvallás, annyira
lehangoló és visszataszító az a jelenet, amellyel az evangéliumi
szakaszban találkozunk. Szaduceusok, az ószövetség papjai állnak
Krisztus elé a föltámadás bibliai tanítását tagadva. Az örök élet hitét
hirdető Krisztust akarják kigúnyolni, és nevetség tárgyává tenni, azzal a
kérdéssel, amelyet feltettek neki. Természetesen Jézusnak nem okoz
nehézséget a kérdés megválaszolása.
Az Úr Jézus feleletében ott ragyog
minden ember számára a remény sugara, hogy érdemes élni, érdemes bízni a
Mindenhatóban, az Élet és Halál urában, mert VAN feltámadás! Mi,
keresztények hisszük és valljuk, hogy az ember Isten képmására lett
teremtve, s belénk van ezáltal oltva a halhatatlanság csírája. Ezért VAN
folytatás a halál után. Az élet túléli a halált. Arra, hogy a lélek
halhatatlan, valamilyen szinten minden más vallás is eljutott. Amit a
kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi
ezen a területen, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban,
magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után feltámadt,
elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian - hívők és
hitetlenek egyaránt - feltámadjunk.
Az Úr Jézus Többször
felhívta már hallgatói figyelmét arra, hogy az örökéletet nem szabad úgy
elképzelni, mint a földi élet egyszerű, változatlan folytatását. Itt a
földön nősülnek és férjhez mennek az emberek, ám az örök életben
megszűnik a házasság, mert életünk szellemivé válik, és hasonlók leszünk
az angyalokhoz. Igaz a hitvesi, a baráti, a szülői és gyermeki
szeretet, egyszóval a szeretet nem szűnik meg a halállal sem, valljuk
Szent Pál apostollal a szeretet himnuszában, de leveti a testiség
ruháját, hogy a lelki szeretet köntösébe öltözzék.
Itt a földön azért is olyan nagy
jelentőségű az emberszívek testi-lelki kapcsolata, mert szemünkkel nem
láthatjuk az Istent. Mikor azonban kilépünk e világ vonzásköréből és
fölragyog előttünk a mindenható Isten, azaz amikor színről színre fogjuk
látni a háromszemélyű egy Istent, akkor a földi, az emberies, testies
érzelmek is elhalványulnak, mint a hajnali fényben az éj csillagai. Mert
életünk szépsége csak a feltámadásban fog felragyogni a maga
teljeségében, amiből itt a földön csak Isten kegyelméből sejthetünk meg
valamit.
Ezért földi fogalmakkal, szavakkal nehéz körülírni, milyen
is lehet az örök élet, hogyan is képzeljük el. Ha a magzatnak, akinek
tudjuk, hogy megvan mindene a biztonságot, táplálékot, gyöngédséget adó
anyaméhben, mesélnénk a kinti világról, hogy milyen sok szép és jó dolog
várja majd az anyaméhen kívül, hiábavaló volna, mert nem tudná
elképzelni, csak azt a belső világot tapasztalta meg és az egyfajta
harmonikus biztonságot nyújt számára. Aztán megszületik, s látja,
tapasztalja, hogy tényleg mennyi lehetőséggel gazdagodott, s jobb itt
kint, mint bent volt. Valahogy így lehet a feltámadással is. Jézus
beszélt róla nekünk, de mégis félünk átlépni azon a bizonyos kapun, amin
túl az örök élet, a mennyországi boldogság vár reánk.
Ide viszont a földi életben való
helytálláson keresztül vezet az út, beleértve a házasság, a család, az
iskola, ill. munkahely adta örömöket és megpróbáltatásokat. S nem
feledve, hogy készenlétben kell lennünk, mert nem tudjuk sem a napot,
sem az órát, hogy mikor kell „megszületnünk” a túlvilágra. Pontos idejét
nem tudjuk, de az elkerülhetetlen bizonyosságával nap, mint nap
találkozunk. S a temetők figyelmeztetnek: a földi élet mulandó, a
fényre, Isten országára vágyó emberek csendesen álmukat alusszák, ajkuk
már néma. Mi meg-megállunk sírhantjuk felett, s megkönnyezzük őket. De
nem is csak őket. Önmagunkat is! Mert talán lelkiismeretünk azt mondja,
hogy szerethettünk volna, s nem szerettünk eléggé. Hogy gondoskodhattunk
volna, s nem gondoskodtunk eléggé. Hogy meghallgathattuk volna őket, s
nem figyeltünk eléggé rájuk, magukra hagytuk őket…
Most meg már késő
– töprengünk magunkban. De talán mégsem késő! Mert maradtak még emberek
itt, akiket szerethetünk, akikről gondoskodhatunk, akiket
meghallgathatunk. Csak nehogy erről is lekéssünk!
Régen
föloszlott már a szaduceusok pártja, de az örök élettel és a
föltámadással kapcsolatos kétely, kétkedés tovább él szellemi
unokáikban. Ma azok, akik különösképpen is az anyagvilág vonzás körében
élnek, akiknek életében első helyen az anyagi javak szerzése és
birtoklása áll, ha nem is szavukkal, de életvitelükkel azt állítják,
hogy nincs örök élet, nincs feltámadás. Azt állítják, hogy az ember
élete csak addig tart, amíg ezen a földön él. Az ember halálával minden
lezárul.
Ennek a felfogásnak a legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása,
az hogy az embernek mindenáron itt a földön kell érvényesülnie, mert úgy
sincs folytatás. E szerint, csak azaz ember értékes, aki dúskál az
anyagi javakban, aki olyan szuper, csinos, intelligens és okos, mint a
reklámok, a filmek kitalált mesébe illő embere. Ezt az ideált persze az
átlag ember nem tudja elérni, ezért mindenki boldogtalannak érzi magát.
Jézus ma is hirdeti, hogy Isten az
élők Istene. Hirdeti, hogy a halál után soha nem látott boldogság vár
minket. Hirdeti, hogy föltámadunk, és nemcsak lelkünk, hanem testünk is
részese lesz az örökkévalóságnak – testünk, amely már többé nem lesz a
szenvedések forrása. Sőt az egész teremtett világ velünk együtt és
értünk megistenül. Mert „maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak
megnyilvánulását”(Róm 8,19).
A föltámadás hitét semmibe venni
annyi, mint emberségünkről lemondani, annyi, mint céltalannak lenni,
annyi, mint az élet súlya, a halál sebe és a váratlan megpróbáltatások
alatt összetörni.
Viszont a föltámadás hitét vallani, annyi, mint a
legfenségesebb életeszményt megtalálva, a legnemesebb célért élni,
dolgozni s járni az élet útját, amely olykor keskeny és göröngyös,
olykor falvakon, máskor meg városokon vagy éppen eldugott helyeken tesz
lehetővé kisebb-nagyobb megállást, annak tudatában, hogy a földön csak
zarándokok, átutazók, jövevények és vándorok vagyunk, mert igazi hazánk a
mennyben van. Akik igazából hisznek a feltámadásban, azok igyekszenek,
derűs lélekkel élni mindennapjaikat, azoktól távol van a borúlátás, az
újrakezdéstől, a megpróbáltatásoktól és a haláltól való félelem is.
A magam számára is el kell döntenem,
hogy melyik lelkület imponál jobban: az édesanya és fiainak lelkülete,
amelyhez hozzátartozik a legnagyobb áldozat vállalása is? Vagy a
kényelmes, áldozatoktól mentes szaduceusi lelkület, amely csak a földi
életben remél?
Ha az előbbi, akkor ragaszkodnom kell a
hithez, ahhoz a hithez, amely Pál apostolnak a szentleckében elhangzott
szavai szerint „nem mindenkié”. De akik rendelkeznek vele, azokat ez a
hit, az apostol szerint, minden szomorúságukban megvigasztalja, az élet
nehézségeinek hordozásához erőt ad és egykor üdvözíti is. De hadd
idézzük itt szó szerint a népek apostolának szavait:
„Urunk,
Jézus Krisztus pedig és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, s
kegyelmével állandó vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk,
vigasztalja meg szíveteket, és szilárdítson meg benneteket minden jó
tettben és szóban.
Végül, imádkozzatok értünk, testvérek – írja az
apostol –, hogy az Úr szava terjedjen, és dicsőségre jusson, mint
nálatok is, és hogy megszabaduljunk az ártó és gonosz emberektől. A hit
ugyanis nem mindenkié. Az Úr azonban hűséges, megerősít benneteket és
megoltalmaz a gonosztól. Bízunk az Úrban, hogy megtartjátok, amit
meghagytunk nektek, és a jövőben is meg fogjátok tartani. Az Úr
vezérelje szíveteket Isten szeretetére és krisztusi türelemre!” (2 Tessz 2,16-3,5).
Az
öntudatos Krisztus-követő ember életében vonatkozási pontot jelent a
Szűzanya, a hit Asszonyának életpéldája. Éppen ezért arra hívlak
benneteket itt az Ő szentélyében, arra buzdítalak titeket, saját magamat
is beleértve, hogy az élet göröngyös útján kövessük Mária példáját,
anyai gondoskodását, amellyel mindnyájunkat elkísér.
A kánai
menyegzőn így szól a szolgákhoz: „Tegyétek, amit mond” (Jn 2,5-10).
Jézus ekkor megparancsolja a szolgáknak, hogy töltsék meg a kőkorsókat
vízzel és a víz borrá változott, a legjobb borrá, amit addig
felszolgáltak.
Máriának ez a közbenjárása Fiánál jól mutatja a
Szűzanya emberek iránti gondoskodását. Mária tudja, hogy mire van
szükségünk. Gondoskodik rólunk, közbenjár Jézusnál, és mindannyiunk
számára kéri az „új bor” ajándékát, vagyis a szeretetet, az üdvözítő
kegyelmet. Mária mindig közben jár és imádkozik értünk, különösen a
nehézség és a gyengeség, a csüggedés és az eltévelyedés idején, főleg a
bűn órájában. Ezért mondjuk az Üdvözlégy Mária imában, hogy „imádkozz
értünk, bűnösökért”.
Testvéreim: bízzuk mindig magunkat égi Anyánk
oltalmába, aki megvigasztal bennünket és közben jár értünk Fiánál. Ő
segítsen bennünket, hogy mindazok számára, akikkel utunk során
találkozunk, Annak a tükörképe legyünk, aki „az irgalom Atyja és minden
vigasztalás Istene” (2Kor 1,3). Ámen.
Bejegyezte:
Szilveszter Barát
dátum:
0:30
vasárnap, november 10, 2013
Kommentáld!