A konferencia résztvevőit, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Tanácsának tagjait és nemzeti delegáltjait, akik szerte a világból, 75 országból érkeztek a magyar fővárosba, Áder János köztársasági elnök is köszöntötte fővárosunkban.

Az alábbiakban közreadjuk a köztársasági elnök köszöntőbeszédét.

Eminenciás Bíboros Urak,
Excellenciás Nuncius Úr, Érsek és Püspök Urak,
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Konferencia!

Nyolcvanhárom esztendővel ezelőtt, 1936-ban egy költő a rádióban a magyar szentekről beszélt. A megszólaló nevét a hazai katolikusok közül sokan ismerték, és ismerik ma is: Sík Sándor költő, irodalomtörténész, piarista szerzetestanár. A következőket mondta:

Ahogy „a kereszténység kezdetén ott van a Szent Család (…), amely élő példával felel meg mindenre, amit a keresztény ember kérdezhet, – a magyar kereszténység elején is ott van a szent család: István, Gizella és Imre herceg.” Szent István, Szent Imre, Boldog Gizella.

Nekünk ők az áldott kezdet, egy több mint ezer esztendős történet kezdete. A magyar állam történelme olyan uralkodóházzal kezdődött, amely Európában szinte példátlan számban adott szent életű királyi sarjakat a világnak. Tudjuk, egyik nemzet sem szentebb vagy bűnösebb a másiknál, de hisszük, hogy nemzetek és országok küldetéssel születnek. Hogy mi, magyarok, betölthessük saját küldetésünket, történelmünk első századai felett szent életűek sora őrködött a maga személyes áldozatával, irgalmával és hősiességével.

Sík Sándor így folytatta gondolatát: „…az Árpád-kori magyar egyház már nem kapni akar, hanem adni.”

Adni akartunk 1938-ban is, amikor Magyarország első ízben rendezhetett Eucharisztikus Világkongresszust Szent István király halálának 900. évfordulóján. Az első budapesti kongresszus óta 81 esztendő telt el: ezekben az évtizedekben ismét próbára tett minket a történelem. De velünk voltak az irgalmasság új hősei, az igazságosság új mártírjai.

Boldog Apor Vilmos győri megyéspüspök,
Boldog Romzsa Tódor munkácsi görögkatolikus püspök,
Boldog Salkaházi Sára budapesti szociális nővér,
Boldog Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök,
Boldog Bogdánffy Szilárd szatmár-nagyváradi püspök,
Boldog Scheffler János szatmári püspök,
Boldog Sándor István pesti szalézi szerzetes,
Boldog Brenner János rábakethelyi káplán.

Nyolc magyar ember. Kegyelmekben gazdag nyolc élet, nyolc mártírhalál – a határainkon innen és túl.

Valamennyiüket az elmúlt negyedszázad során emelte a boldogok sorába a Katolikus Egyház. Mert kitartottak hitükben, nem hagyták magukra a rájuk bízottakat, nem kötöttek vállalhatatlan alkukat. Ragaszkodtak hitükhöz, hivatásukhoz. Ezért váltak a hatalom ellenségévé, ezért szenvedtek és haltak meg ártatlanul. Ki katonák fegyverétől, ki börtönben, ki az utcán halálra tiporva, ki a hóhér keze által.

Vértanúságuk azt üzeni, hogy még a leggyászosabb időkben, a totális diktatúrák idején is a magyarság szívében mérce maradt az igazságérzet és az emberség, mérce maradt a hűség és az áldozat.

Nevük előtt a „boldog” jelző, nekünk, magyaroknak, azt jelenti: létezik számunkra egy minden történelmi viharon át megőrzött igazság.

Az igazság, hogy ez a nemzet mindig újra igent mondott a félelem nélküli életre, a becsületre, az emberi méltóságra, a szolidaritásra, a szabad vallásgyakorlásra, a béketeremtő jóakaratra, a kölcsönös tiszteletre.

Tisztelt Tanácskozás!

Babits Mihály, a költő így vallott egykor katolikus hitéről: „Én katolikus vagyok, azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló, katolikus igazságban! (…) igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein…”

Ezt a politikán és pillanatnyi szükségleteken, bizonytalanságokon és változásokon, érdekeken és ellentéteken túlmutató igazságot vallotta magyar keresztények sokasága az elmúlt több mint ezer évben. Azok, akik szerzetesi közösségeket alapítottak Pannonhalmától Zircig. Akik városokat emeltek Székesfehérvártól Veszprémig, templomokat építettek Pécstől Bélapátfalváig, iskolákat működtettek Esztergomtól Budapestig. Akik a hitet – ha kellett – karddal védték Nándorfehérvártól Szigetvárig.

Akik messzebbre láttak a saját sorsuknál – akkor is, ha bejárták a fél világot, és akkor is, ha dolgos életüket egyetlen faluban élték le és a kegyelmet nemcsak maguknak, hanem minden embernek kérték. Akik imádkoztak és hálát adtak Márianosztrától Mátraverebély-Szentkútig. Akik nemcsak kapni, adni is akartak.

Emlékezzünk vissza, milyen gondolatokkal nyitotta meg Eugenio Pacelli pápai legátus az Eucharisztikus Világkongresszust 1938 májusában Budapesten. Pacelli bíboros, akit egy szűk esztendővel később már XII. Piusz néven, Szent Péter utódjaként ismert a világ, beszédében nyíltan utalt a baljós jelekre. A fenyegetésre, amellyel Európa népeinek 1938-ban szembe kellett nézniük. Egy újabb háború lehetőségének egyre növekvő árnyában a bíboros világossá tette, hogy mi lenne a feladat – őt idézem: „Abban a világban, amelyet megingattak, és egyensúlyából kizökkentett az (…) uszítás, össze kell fogni a jóakaratú embereket a szeretet apostoli keresztes hadjáratára, hogy elősegítsék az egyetértés, a társadalmi boldogulás és az áldozatosság munkáját…”

Egyetértés.

Társadalmi boldogulás.

Áldozat.

Minden kor megszenvedte, amikor ezek az értékek a hatalomvágy, az embertelenség, az irigység, a nemtörődömség prédájául estek. Egyetértés, társadalmi boldogulás, áldozat – ezek a szavak napjainkban új értelmet nyernek.

A 20. század a háborúk százada volt. Az emberiség ma is háborút visel, ha másfélét is: most önmagával háborúzik a 21. században a bolygónkért, az emberi civilizációért vívott csatát kell megvívnunk. A fogyasztás nemzedékét a „vedd meg, használd, és dobd el” bűvkörében élve nem érdekli a holnap, a következő nemzedékek boldogulása. Ha így megy tovább, a mohóság, a kényelem és az önzés pusztulásba kormányozza az emberiséget. Hogy mindezt elkerülhessük, a cselekvésben minden eddiginél jobban egymásra vagyunk utalva. Erre az összefogásra, a közös teendőkre figyelmeztette a világot Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában négy esztendővel ezelőtt. A Szentatya azt üzente az emberiségnek: „léteznek vitathatatlan igazságok, melyeknek életünket irányítaniuk kell, s ezért az emberi szabadságnak vannak korlátai.”

Bízom benne, hogy a hátralévő egy év előkészületei során és jövőre, az Eucharisztikus Világkongresszus eseményei idején minden idelátogató vendégünk azt látja majd, Magyarország nem felejtette el a vitathatatlan igazságokat.

Tisztelt Konferencia!

Sík Sándor egykor azt mondta: „Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom. (…)”

Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Ez a hivatástudat, tisztelt vendégeink, ezer év óta a miénk. A küldetés, hogy hitünket megtartva gazdagítsuk a világot. Kultúránkkal, értékőrző helytállásunkkal, a mások iránti tiszteletünkkel, vendégváró barátságunkkal. Ezt hoztuk magunkkal a 21. századba, és ezt akarjuk megmutatni jövőre is.

Mert Magyarország születése óta – több mint ezer éve – nemcsak kapni, sokkal inkább adni akar.

Forrás: NEK Titkárság

Fotó: Ambrus Marcsi

Magyar Kurír