Élete

Maximilian Kolbe egy lengyelországi kisvárosban, Zdunska Wolában született 1894. január 8-án. A keresztségben a Rajmund nevet kapta. Szülei, Julius Kolbe és Maria Dabrowska, szegény takácsok voltak, kiknek hamarosan föl kellett adniuk önálló mesterségüket. Előbb Lódzba, majd 1897-ben még távolabb, Pabianicébe költöztek, ahol az apa gyári munkás lett, az anya pedig kis üzletet vezetett, s mellette bábaasszonyként tevékenykedett.

A család annyira szegény volt, hogy a gyermekek iskoláztatása (az öt közül csak három érte meg a felnőttkort) eleinte nem állt módukban, az elemi ismereteket a családban szerezték meg. 1906-ban nyílt rá lehetőség, hogy a két idősebb fiú a helybeli kereskedelmi iskolában tanulni kezdjen.

1907-ben ferences atyák tartottak hosszabb missziót Pabianice plébániatemplomában. Hatásukra a két idősebb fiú, Ferenc és Rajmund elhatározta, hogy belépnek a ferencesek közé, amit meg is tettek. Nemsokára a harmadik testvér, József is követte őket.

Rajmund a kisszemináriumot (középiskolát) a lembergi ferenceseknél végezte - a város akkor osztrák kormányzás alatt állt -, s ugyancsak ott kezdte meg 1910. szeptember 4-én a novíciátust is. A rendben a Maximilián nevet kapta. 1912 őszétől filozófiát tanult Krakkóban. Elöljárói hamar fölfigyeltek tehetségére és szorgalmára, ezért további tanulmányok céljából Rómába küldték, ahol 1912-15-ig a Gregoriána Egyetemen filozófiát, 1915-19-ig a Nemzetközi Ferences Kollégiumban, a Seraphicumban teológiát tanult. Mindkét szakon doktorátust szerzett.

1914. november 1-én letette ünnepélyes szerzetesi fogadalmát, s a Maximilián mellé a Mária nevet választotta. Négy évvel később, 1918. április 28-án szentelte pappá Basilius Pompili bíboros Rómában. 1919 júliusában visszatért hazájába.

A fiatal Maximilián pátert a rend Krakkóba küldte, hogy a ferences szemináriumban filozófiát és egyháztörténelmet tanítson. Hamarosan azonban félbe kellett szakítania a munkát másfél évre, mert tüdőbajt kapott. Gyógyulása után elhatározta, hogy vallásos folyóiratot indít Rycerz Niepokalanej, A Szeplőtelen Szűz Lovagja címmel. Néhány hónap múlva kis vállalatát áthelyezte a grodnói kolostorba, ahol nemsokára saját nyomdát indított. A kolostor épülete azonban nem felelt meg a nyomda és a kiadó céljainak, ezért Maximilián páter 1927 őszén új kolostor építésébe fogott Varsótól 40 km-re, a Drucki-Lubecki János hercegtől ajándékba kapott telken. Az új kolostort Niepokalanownak nevezte el. Az épületek deszkából és csupasz téglafalakból álltak, s igazi ferences szellemet - egyszerűséget, szegénységet és egészen különleges Mária-tiszteletet - sugároztak. Az első guardián, Maximilián vezetésével húszan kezdték meg a kolostori életet: 2 páter és 18 fráter. Két évvel később már 108 testvér élt és dolgozott a két páter mellett. A Szeplőtelen Szűz Lovagja pedig, melynek főszerkesztője a legifjabb Kolbe fiú, Alfonz lett, továbbra is folyamatosan megjelent.

Páter Maximilián az egész világot meg akarta nyerni Krisztusnak és a Boldogságos Szűz Máriának: 1929-ben tehát missziós kisszemináriumot alapított. Egy évvel később négy testvérrel Távol-Keletre indult, hogy ott új missziókat alapítson. Gyenge fizikuma miatt azonban csak egy állomás alapítását tudta befejezni, Nagasakiban. Itt a papnevelő szemináriumban filozófiai előadásokat kezdett, és a helybeli papokkal együtt szerkesztette a japán Lovagot, amelynek első száma - Seibo no Kishi címmel - egy hónappal a megérkezése után, 1930 májusában már meg is jelent. Egy év múlva Nagasaki egyik elővárosában már új ferences kolostor állt, melynek Maximilián atya a Mugenzai no Sono, A Szeplőtelen Szűz kertje nevet adta. Az épület nagyon egyszerű volt, de nyomda működött benne, amely 1930-ban tízezer, 1934-ben pedig hetvenezer példányban ontotta az említett folyóiratot.

1936-ban egy másik kisszemináriumot nyitott japán gyermekek részére. Közben kétszer járt hazájában, Lengyelországban, egyszer Indiában, ahol szintén kolostort akart alapítani. Ugyanezen célból levelezésben állt a kínai Sanghaj városával. 1936-ban hazatért, s három évig viselte a niepokalanowi guardián tisztségét. Közben 1937-ben Rómában járt, néhány testvért Belgiumba küldött, s 1939-ben maga ment a már német megszállás alatt lévő Lettországba, de itt semmiféle tevékenységre nem talált lehetőséget.

A háború kitörése után hamarosan letartóztatták negyven társával együtt, december 8-án azonban szabadon bocsátották. 1941. február 17- én másodszor is letartóztatta a Gestapo. Május 20-ig a hírhedt varsói Pawiak börtönben volt, majd Auschwitzba szállították. Itt a 16.670-es rabszámot kapta.

Július végén a 14-es blokkból, ahol Páter Maximilián is élt, egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka, Karl Fritsch a blokkból tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a tíz nevet, egyikük, Franciszek Gajowniczek felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilián páter meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését.

A tíz halálraítéltet a 13-as blokk sötétzárkájába vezették. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén a tábori hóhér ölte meg egy fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Harminc évvel később, 1971. október 18-án VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa 1982. október 17-én szentté avatta.

Achtelik Ivó Mária testvér, aki Niepokalanowban együtt volt Kolbe atyával, egy interjúban a következőket mondta róla:

,,Amikor Rajmund kilenc éves volt, elmondta édesanyjának, hogy álmot látott. Megjelent neki a Szűzanya és két koronát tartott a kezében: egy fehéret és egy bíbor színűt. Megkérdezte Rajmundtól, melyiket választja: a tisztaság fehér, vagy a vértanúság bíbor színű koronáját? Rajmund minden töprengés nélkül felelte, hogy mindkettőt kéri. - E jelenéstől kezdve a gyermek megváltozott: csendes, elgondolkodó lett. Későbbi élete és halála bizonyította a látomás hitelességét.

A missziós buzgóság négy testvérrel együtt Japánba vitte a pátert, anélkül, hogy ismerte volna a nyelvet, lett volna pénze, vagy bárki is várta volna ott őket. Ezt írta onnan: ,,A hó beesik a hálónkba. Az eső a fazekainkba csorog. Kínlódunk, hogy megtanuljuk a japán írásjeleket. Testem tele van kiütésekkel, nem bírom a japán konyhát. Jaj, testvéreim, milyen nehéz dolog a honvágy!” De egy hónappal később niepokalanowi társai ámulva olvasták a következő táviratot: ,,Ma szétküldtem az első számot, ami tízezer példányban jelent meg”.

Ivó testvér lelkesen mesélt házfőnöke széleslátókörűségéről: ,,Kolbe atya eszméivel messze megelőzte korát. 1917-ben például a mozit egyes egyházi vezetők csak a kísértés eszközének tekintették, ő pedig áldásos találmánynak tartotta.

Imádság

Istenünk, aki Szent Maximilián vértanúdat a Szeplőtelen Szűz iránti különleges szeretettel ajándékoztad meg, és eltöltötted apostoli buzgósággal és hősies felebaráti szeretettel, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy dicsőségedre nagylelkűek legyünk felebarátaink szolgálatában, és haláláig hasonlók a te Szent Fiadhoz!Ámen

Forrás: Diós István: A szentek élete