Erzsébet 1207. július 7-én született Sárospatakon. Édesapja II. András, Magyarország nagy hatalommal bíró királya, édesanyja merániai Gertrúd volt. Életének első négy évében a magyar királyi udvarban nevelkedett, négy testvérével; kedvelte a játék örömét, a zenét és a táncot. A krónikák tanúsága szerint gyakran és buzgón imádkozott a templomban; amit ajándékul kapott, abból mindig adott a szegény leányoknak, és buzdította őket, hogy imádkozzanak, Mária közbenjárását kérve. Kisgyermekként a Szűzanyát választotta példaképének és pátrónájának. Már nagyon fiatalon különös figyelmet szentelt a szegényeknek, jó szóval és szeretettel segítve őket.
A kor szokásainak megfelelően gyermekként eljegyezték Thüringia leendő grófjával, Lajossal. Véget ért boldog gyermekkora, amikor Türingiából lovagok érkeztek a magyar királyi várba, hogy elvigyék új otthonába. A XIII. században e német tartomány grófja, I. Hermann Európa egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb uralkodója, udvara a fényűzés és a kultúra fellegvára volt. A pompa mögött jelentős feudális érdekek húzódtak, így a türingiai őrgróf nagy örömmel fogadta a fia és Erzsébet közötti házasság lehetőségét. A négyéves királylány tehát örökségével és kíséretével Eisenachba, Wartburg várába került, ahol németül, franciául, latinul, továbbá zenét és hímzést tanult. Az Árpád-házi kiránylány jóságával és kedvességével hamar megnyerte a vár népét. Temperamentumos és szenvedélyes volt, szerette a vad lovaglást. Egyenrangú társként bánt a legszegényebb gyermekekkel is. Ifjú vőlegénye, Lajos is szívből megszerette. A két fiatal között – jóllehet házasságuknak elsősorban politikai okai voltak – őszinte szerelem alakult ki, amelyet a hit és az isteni akarat beteljesítésének vágya táplált. Erzsébet tizennégy éves volt, amikor férjhez adták az ifjú őrgrófhoz. Házasságuk nagyon boldog volt. Kölcsönös, szerelmes hitvesi szeretetük sokak számára ma is példaadó. Egy krónikás megemlíti, hogy Erzsébet, férjét hazavárva, messzire elébe lovagolt; és csókokkal, viharos örömmel üdvözölték egymást. A szentéletű asszony legbensőbb titka és egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Lajos 18 éves korában, apja halála után vette át a hatalmat Türingiában. Erzsébet segítette férje emberi értékeit magasabb, természetfölötti szintre emelni, aki feleségét mindig megvédte a szegényekért folytatott tevékenységében. A fiatalasszony a vár alatt nagy házat építtetett, befogadta a zarándokokat és koldusokat, és ápolta a betegeket. Kedves és gondoskodó volt hozzájuk, anyjuknak érezték és szólították őt. Az udvar rosszallása ellenére Lajos támogatta felesége jótékony cselekedeteit.
Erzsébetet szüntelen kritikák érték, viselkedése a hercegi család tagjai szerint nem felelt meg az udvari elvárásoknak. Esküvőjüket sem a megszokott pompával rendezték meg; a költségek egy részét Erzsébet inkább a szegényeknek adományozta. Egy alkalommal a kápolnában, ima közben levette fejéről koronáját, a keresztre tette, amit anyósa számon kért rajta. „Hogyan tehetem én, nyomorult teremtés, fejemre a földi hatalom koronáját, amikor Jézus Krisztust tövissel koronázták?” – felelt Erzsébet a vádakra. Az ifjú hitves hat év boldog házasság után özvegy lett: 1227-ben búcsút kellett vennie férjétől, aki II. Frigyes német-római császár oldalán keresztes hadjáratba indult, és a dél-itáliai Otrantóban vesztette életét, 27 éves korában. Lajos halála után testvére vette át a hatalmat, mondván, hogy Erzsébet nem lenne képes az uralkodásra. Férje elvesztése után Erzsébet számára már nem jelentett otthont az udvar, gyermekeivel együtt el kellett hagynia a várat. Sokat nélkülözött, gúnyolták, elkergették; béketűréssel viselte a megaláztatásokat. Városról városra járt, ahol szükség volt segítségére, dolgozott, ápolta a betegeket, megvarrta ruháikat.
Később, rokonai segítségével, Marburgba költözött, és belépett a ferences rendbe. Javait és élete hátralévő esztendeit a betegek és rászorulók gondozásának szentelte. 1228 nagypéntekén Erzsébet néhány ferences barát jelenlétében lemondott a világi javakról; kórház építésébe kezdett, ahová befogadta a földönfutókat, betegeket, és ő maga gondozta őket. 1231. november 16-áról 17-ére virradó éjszaka halt meg Marburgban. Huszonnégy éves volt. Számtalan tanúságtétel szól csodás tetteiről.
Három és fél esztendővel később, 1235. május 26-án, pünkösdkor iktatta a szentek sorába IX. Gergely pápa; s a rákövetkező év májusának első napján „emeltettek oltárra ereklyéi”. Sírhelye fölött, tiszteletére szentelték a marburgi székesegyházat. Egykori kérője, II. Frigyes német-római császár e szavakkal tett aranykoronát Erzsébet koporsójára: „nem koronázhattam meg császárnénak, most megkoronázom Isten országa halhatatlan királynéjának”. Ünnepét a római naptár november 17-ére tette. Mi, magyarok november 19-én emlékezünk Árpád-házi Szent Erzsébetre. Kultusza a XIII. századtól kezdve szinte egész Európában elterjedt. Alakjához számos legenda fűződik: az őt ismerők tanúvallomása alapján összeállított A négy szolgáló vallomása (Libellus de dictis quattor ancillarum) címet viselő életrajztól egészen a középkor legelterjedtebb legendagyűjteménye, az Arany legenda (Legenda Aurea) Erzsébet-életrajzáig.
A nevéhez fűződő egyik legismertebb legenda az úgynevezett rózsacsoda, amelyet először XIV. századi forrás említ: egy alkalommal Erzsébet ruhájában kenyeret vitt a szegényeknek; férje megállította, hogy megtudja, mit visz benne.  Erzsébet azt felelte, hogy rózsát, s amikor megmutatta kötényét, valóban rózsák voltak benne. E történet alapján az ábrázolásokon a rózsák váltak Szent Erzsébet legfőbb ikonográfiai attribútumává. Egy másik legenda szerint Erzsébet egyszer férje ágyába fektetett egy leprás koldust. Hazatérő férje, a szobába rontva, a megfeszített Krisztust találta az ágyban, és ekkor értette meg felesége „esztelen” szeretetét. Feljegyezték, hogy haldoklása idején egy kismadár vigasztalta csicsergésével, halála után pedig sok madár gyűlt köré, örömteli dalokat énekelve. Árpád-házi Szent Erzsébet a feleségek, a fiatal anyák, a ferences harmadrend és a szolgáló szeretet védőszentje. „Az emberszeretet eszményi példaképe” – írta róla Ünnepi kalendáriumában Bálint Sándor. Személye, élete sok művészt megihletett a századok során: számos festmény, zenemű, irodalmi alkotás őrzi alakját, cselekedeteit.
XVI. Benedek 2010 októberében mondott katekézisében Árpádházi Szent Erzsébetről elmélkedett: a felebaráti szeretet védőszentjének nevezte  a középkori magyar szentet. Erzsébet gyermekei születése után sem hagyott fel a rászorulók és a ferences testvérek támogatásával, s Assisi Szent Ferenc megtérésének történetét megismerve még inkább megerősödött abban, hogy követni akarja a keresztre feszített Krisztust, akit a szegényekben ismert fel. Rövid életének utolsó éveit kórházában töltötte, mindig szeretettel és alázattal ápolva a szegényeket és betegeket. Fáradhatatlanul szolgált, szeretetből: enni adott az éhezőnek, inni a szomjazónak, ruhát adott a ruhátlanra – fogalmazott a pápa.
„Szent László a férfiúi eszmény legszebb példája: Erzsébet a női eszmény megtestesülése. A férfiúi eszményről elmélkedvén, Szent László példájában az erőnek és a szolgálatnak kettős fővonásában találtuk meg a legjellemzőbbet: voltaképpen ugyanez a lényege a női eszménynek is, csak a kettőnek kifejlődési iránya fordított. A férfiúi eszmény az erőből indul ki, és az erő tisztul, finomodik addig, amíg odaadássá, szolgálattá nem szellemül át. A női eszmény lényege az odaadás, amelyben úgy kifejlődik a lélek ereje, hogy végül hősiességgé nő. Lényegében egy a kettő. Mind a kettő: erő” – írta Sík Sándor Árpád-házi Szent Erzsébetről.
Forrás: Magyar Kurír