„Nagy műveket vitt végbe az Úr,
de nagyságát csak az irgalom nagysága múlja felül…
Az irgalom betölti az eget, betölti a földet.”
(Aranyszavú Szent Péter)

Aranyszavú Szent Péter születésének pontos idejét nem ismerjük. Valószínű, hogy kevéssel 400 előtt (egyes források szerint 380-ban) látta meg a napvilágot az emiliai Imolában (Észak-Olaszországban). 424 körül Ravenna püspökévé választották.

A nyugat-római császárok a 4. század közepétől főleg Milánóban székeltek, de amikor a gótok betörtek a Római Birodalomba, Honorius császár (395–423) 404-ben áttette székhelyét Ravennába. A város ekkor indult virágzásnak, és lett Aranyszavú Szent Péter a birodalom nyugati fővárosának püspöke. Ennek messzemenő következményei lettek: ahogyan korábban Konstantinápolyban is történt, a ravennai püspök rangját is emelni kellett. Ettől fogva (430) Ravenna püspökének joga lett, hogy a szomszédos egyházmegyék (Faenza, Forli, Bologna, Modena, Voghenza) püspökeit fölszentelje. Ravenna ezzel együtt természetesen továbbra is Róma kötelékében maradt.

A keleti egyházban az Efezusi Zsinatot (431) követően teológiai vita bontakozott ki arról, hogy Jézus Krisztusban az istenség és az emberség milyen viszonyban van egymással. Konstantinápolyban Eutüchész archimandrita (főapát) az alexandriai véleményt képviselte, mely szerint a megtestesülés után Jézus Krisztus egy új „istenemberi” természetnek lett a birtokosa. 449-ben Róma és Ravenna püspökeihez fordult a kérdés eldöntéséért. Aranyszavú Szent Péter ekkor azt válaszolta neki, hogy az ilyen nehéz és fontos kérdésekben Róma az illetékes, mert ott székel Péter, akire Jézus Krisztus Egyházát építette. Róma püspöke, Nagy Szent Leó pápa (440–461) egyértelműen elvetette Eutüchész álláspontját.

Aranyszavú Szent Péterről saját szavai és a későbbi följegyzések alapján alkothatunk képet. A hagyomány megőrizte, milyen sajátos módon látta el püspöki feladatait. Amikor Ravenna püspöke meghalt, utódot választottak, majd útra kelt Rómába egy küldöttség, hogy a jóváhagyást megszerezze és kérje a fölszentelést. Ezekben a napokban éppen ott volt Rómában Imola püspöke diákonusával, Aranyszavú Szent Péterrel. III. Sixtus pápa pedig álmában látta Szent Pétert és tanítványát, Apollinarist, Ravenna első püspökét. Egy fiatalembert mutattak neki azzal, hogy Isten őt akarja ravennai püspöknek. Másnap megjelent a császárváros küldöttsége, de a pápa nem hagyta jóvá a választásukat, mert a jelölt nem hasonlított arra, akit álmában látott. Az egész küldöttséget szemügyre vette, de nem volt senki, akinek arca hasonlóságot mutatott volna. Erre Imola püspökét is maga elé rendelte a kíséretével. Alighogy meglátta Pétert, örömmel felkiáltott: „Ő az! Őt rendelte a Gondviselés Ravennába püspöknek!” Péter megijedt, a küldöttség csodálkozott, de amikor a pápa elmondta álmát, elfogadták döntését.

A karizmatikus szónok csakhamar megnyerte hallgatói szívét; sokakkal megesett, ami Ágostonnal Ambrus szószéke közelében:

a szavak behatoltak a lélekbe, és a hallottakat nem lehetett semmibe venni, akarva-akaratlan hatottak:

irigységgel telt udvaroncok vetélytársaikat előnyben részesítették; zsugoriak és fösvények szétosztották összegyűjtött javaikat a szegények között; vége szakadt az erkölcstelen játékoknak és táncoknak, a halódó antik világ e kísérőjelenségeinek; tévtanok hívei megtértek, és felvételüket kérték az Egyházba.

Egy nap a szószéken elhagyta a hangja: a túlzott erőfeszítéstől megbénultak a hangszalagjai. A nép hangosan feljajdult a templomban, és nem akart lecsillapodni. Sokan a nyolc hónap alatt, míg nem hallhatták, annyira szomorúak voltak, mintha gyász érte volna őket.

Ravenna későbbi érseke Aranyszavú Szent Péter 176 homíliáját őrizte meg a 8. században. Utolsó beszédeiben háborús veszedelemre, járványra, hadifoglyok tömegeire utalt, lehetséges, hogy a hunok betöréséről (450) beszélt.

Több templom is épült püspöksége idején. Biztosan tudjuk, hogy ő helyezte el a Galla Placidia-mauzóleum melletti San Vitale-templom alapkövét; ugyanígy azt is, hogy Ravenna elővárosában és kikötőjében (Classis) plébániatemplomot építtetett (nem azonos az ismert Szent Apollinaris-templommal).

A hit és erkölcs tanítása terén kifejtett tevékenységéért Aranyszavú Pétert 1729-ben az egyháztanítók sorába emelték. Halálának pontos ideje – feltételezések szerint 450 körül – nem ismert, mindössze annyit tudunk: a ravennai egyház 9. századi püspökkönyve szerint Ravenna mellett, július 31-én halt meg.

Aranyszavú Szent Péter püspököt mozaikkép ábrázolja a ravennai Szent János evangélista-templomban, a császári család keleti és nyugati ágának tagjai között, ami azt bizonyítja, hogy rendkívül nagy befolyással rendelkezett.

Ünnepét 1729-ben vették fel a római naptárba, december 4-re, majd 1969-ben áthelyezték július 30-ra.

* * *

Néhány részlet Aranyszavú Szent Péter beszédeiből: A hazatért tékozló fiú szájába e szavakat adta: „Mindent elveszítettem, amit csak egy fiú elveszíthet, de az Atya abból, ami őt Atyává teszi, semmit nem veszített el.” Az év végi népünnepélyek túlkapásai ellen így emelt szót: „Aki az ördöggel mulat, az nem ünnepelhet Jézus Krisztussal.”

Szentelése évfordulóján elmondta, hogy szerinte milyennek kell lennie a püspöknek: „Jól együtt kell működnie az állam vezetőivel, az öregek iránt tisztelettel kell viseltetnie, a fiatalokat jósággal és szeretettel kell megnyernie, a paptestvéreket és a gyerekeket pedig szeretnie kell; mindenben Krisztus szabad szolgájának kell bizonyulnia.”

A Miatyánkról egyik beszédében kifejtette:

Krisztus azért tanított meg röviden imádkozni, mert gyorsan meg akarja adni, amit kérünk...

Menjünk hát, gyermekeim, ahova az irgalom szólít, a szeretet vonz, a vágy hív! Istent, az Atyát érezze a szív, mondja a nyelv, szólítsa a lélek, és minden, ami bennünk van, legyen nyitva kegyelmének, s ne a félelemnek, mert a bíró Atyává változott, s nem azt akarja, hogy féljük, hanem hogy szeressük.”

*

Istenünk, ki Aranyszavú Szent Péter püspöködet a megtestesült Ige apostolává tetted, közbenjárására kérünk, engedd, hogy üdvösséged misztériumait a szívünkben szüntelenül szemléljük, és tetteinkkel tanúságot tegyünk róluk.

Forrás:
Diós István (szerk.): A szentek élete
Magyar Katolikus Lexikon

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír