Mária és Márta Lukács által leírt epizódja hasonlít a János-evangélium 11. fejezetében (11,1-44) Lázár nővéreinek jellemzéséhez: Márta sürög-forog, hogy a vendéglátásra felkészüljön, míg Mária Jézus lábánál hallgatja a Mester szavait. Jézus az egyetlen szükségesre hívja fel Márta figyelmét: nem beszéli le Márta tevékeny szeretetét, de hangsúlyozza: Isten és a lélek üdvössége előbbre való mindennél. Másutt ezt mondta: „Keressétek Isten országát és az ő igazságát, és a többi mind hozzáadatik.”

A keresztény lelkiségi hagyományban Mária a szemlélődés (contemplatio), Márta a tevékeny apostoli munka típusát képviseli. Már a görög-római pogány filozófusok (platonikusok, sztoikusok) ajánlották az összeszedettséget, meditációt, aszkézist, ami aztán a keresztény lelkiségben, lelkigyakorlatokban, misztikusok imaéletében döntő szerepet játszott. „A szemlélődés keresztény értelemben nem önmegváltó megtapasztalása az én-nek. Az Istennel való egyesülés minden szubjektív élményének meg kell felelnie az evangéliumi követelményeknek az emberek szolgálatában. A keresztény szemlélődés célja nem a ’világ elhagyása’, hanem a világ ’gyógyító megdicsőülése’.” (Christian Schüz).

A szemlélődést nem lehet mindig elválasztani az elmélkedéstől. Az elmélkedő is teljesen Istenre koncentrál, önagáról megfeledkezik, hogy Isten jelenléte töltse be. Miközben csendben Isten színe előtt időzik, az imádás, hálaadás, kérés aktusait indítja fel. De főleg hallgat Isten hozzá intézett belső hangjára, hogy felismerve akaratát, megtegye azt. A középkortól fokozatosan kidolgozták az elmélkedés/szemlélődés módszereit. Így például Loyolai Szent Ignác, aki a bencés lelki hagyományhoz kapcsolódott, amikor lejegyezte Lelkigyakorlatait. Az ignáci lelkiség jellemzője: contemplativus in actione/szemlélődő a cselekvésben. Az ignáci szemlélődés nem merő passzivitás, tétlenség, hanem felkészülés a választásra, Isten akaratának teljesítésére. A lelkigyakorlatozó már az „első héten” bűneiről elmélkedve, ezt kérdezi a feszület előtt: Mit kell tennem, hogy megháláljam Krisztus irántam való, irgalmas szeretetét. Igyekszik „ízlelni és érezni” a hit misztériumait, megkülönböztetni a jó és gonosz szellemek sugallatait, ahogy Loyolai Szent Ignác leírja a Lelkigyakorlatokban.

Ferenc pápa, J. M. Bergoglio jezsuita érsek (Nyitott ész, hívő szív, 21-22) Szent Ignác szabályait idézi (Lgy 316) az örömről, a vigasztalásról szemlélődve, majd így következtet: „Az örömnek tehát ez a mélységes lelki béke az alapvető szintje, a Lélekben való teljes zavartalanság, amely a kereszt perceiben, a legfájdalmasabb pillanatokban is megmarad. /…/ A Szentlélek kenete az, ami megmarad: az öröm e kenetbe ereszti gyökereit, /…/ ez a kenetbe gyökerezettség zavartalan marad: ez az, amit belső békének hívunk.”

A misztikusok sokszor megtapasztalják a vigasztalanságot, súlyos lelki megpróbáltatáson mennek át, megtapasztalják a „lélek sötét éjszakáját” (gondoljunk Keresztes Szent Jánosra vagy Lisieux-i Szent Terézre). A mai ember nehezen érti a misztikusok nyelvjárását. A hívőt is megkísérti az ateizmus. Bár az is tény, hogy a nem hívők, főleg a fiatalok körében fokozódik az érdeklődés bizonyos misztikus tapasztalatok (pl. keleti vallások tapasztalatai és módszerei) iránt, és mindenfelé divatos az ezotéria különböző megnyilvánulásainak keresése. Karl Rahner a szentek által leírt sötét éjszaka tapasztalatát, a hit ellenes kísértések átélését is pozitívnak tartja. Ez áttöri a „kereszténységben a vulgáris gondolkodást és beszédet”. A hívő az isteni titok felé való nyitottságában megtapasztalja Isten hallgatását a világban, és fölismeri, hogy a világ nem Isten. Gondoljunk a fiatal kármelita apáca, Lisieux-i Teréz rettenetes sötét éjszakájára, hit ellenes kísértéseire. A halálához közel álló apáca hittel fogadta e megpróbáltatást, és felajánlotta lelki szenvedéseit a hitetlenek megtéréséért. A szenvedő Jézussal szenvedve a bűnösök asztalához ült. Így is teljesítette a szemlélődő aktív missziós küldetését. Tudjuk, hogy a missziók védőszentje lett.

(Lk 10, 38-42)