Nemrég egy újabb fiatal testvér, Czakó Dávid kezdhette meg a novciátust a monostorban, aki a rendben az András nevet kapta, mondta örömmel a szertartás kezdetén Korzenszky Richárd, a tihanyi bencés közösség perjele. Örömének adott hangot, hogy gyarapodik szerzetesközösségük, s könyörgésre hívott fel a napi evangéliumot idézve, hogy legyenek olyanok, akik ezután is jönnek, és „kezüket az eke szarvára teszik”, illetve, hogy akik rátették a kezüket az eke szarvára, hűségesen vállalják egész életükben a szolgálatot. 

Homíliájában Ágoston és Jeromos atyákhoz intézve gondolatait a perjel egy középkori feljegyzést olvasott fel a jó papról: „A pap legyen egyszerre nagy és kicsi…, hős önmaga meghódításában, olyan ember, aki Istennel küszködött, a megszentelődés forrása, bűnös, akinek Isten megbocsátott, ura vágyainak, a legtörékenyebbek és leggyengébbek szolgája, aki nem hunyászkodik meg a hatalmasok előtt, de meghajol a szegények előtt…, férfi a csatamezőn, anya, hogy erősítse a betegeket a kor bölcsességével és a gyermek bizalmával.”

Sokféle elvárás van/lehet a pappal szemben, mutatott rá a perjel. Nekünk újra és újra magasra kell nézni, lelkiismeret-vizsgálatot kell tartani, vajon nem vagyunk-e olyanok, mint azok a tanítványok, akik lelkesedésükben pusztítani akartak, az gondolván, az igazság birtokában vannak. Mert Jézus figyelmeztetése intés mindannyiunknak: Ő nem pusztítani jött, hanem megmenteni. Amint Szent Benedek Regulájában is olvasható a tanács az elöljárónak: „az elítéléssel szemben adjon mindig helyet az irgalomnak, hogy maga is irgalmasságot találjon.”  Esendőek, emberek vagyunk mindannyian, kivétel nélkül, ezért kell, hogy tudjunk odafigyelni a másik emberre, hogy tudjunk közösséget formálni, nemcsak meghallgatni, hanem megszólítani is, hangsúlyozta. És ami a legnagyobb feladat: a kenyérrel és a borral, amely a kegyelem által Krisztus értünk adott testévé és vérévé lesz az Eucharisztiában, egybe tudjuk gyűjteni Isten népét Isten házába. Hogy azután e szentségi eledellel mindenki megerősödve, Istennél irgalmat találva járjon a világban és hirdethesse Isten országát, ott, ahová az életküldetése vezérli.

Az evangélium figyelmeztet, emelte ki: „Aki kezét az eke szarvára tette, és visszatekint, nem méltó Isten országára”. (Lk  9,51-62.) Kell, hogy előre tudjunk nézni, hogy legyenek vízióink, eszményeink, elképzeléseink. Hogy ne ragadjunk bele a múltba, a szokásokba, a hagyományokba, ahogy Jézus is tudott szakítani ezekkel, s tudott mindig korszerű lenni. Ahogy Ő észrevette a körülötte lévő embereknek bánatát, kínjait, gyötrelmeit, vágyait, ugyanúgy kell nekünk is nyitott szívvel járni az emberek között, s osztani számukra azokat a kincseket, amelyeket ránk bízott az Úr. Törekednünk kell arra, hogy a fölismert igazságot életünkben megvalósítsuk, hiteles képviselői legyünk Isten országának, az igazságosság, a béke, az öröm országának, hogy biztos pont legyünk az emberek számára. Végül a bencés gyökerű megboldogult George Basil Hume bíborost idézte, aki azt írta a papi állapotról: „A pap egy átlagos ember, akit rendkívüli szolgálatra hívnak. A papság nem karrier, nem egy kényelmes életre szóló életbiztosítás, nem előnyök megszerzése, hanem szolgálat. Urunk azt mondta, nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon. A papság annyit jelent, hogy életünk minden napján belépünk a Szentek Szentjébe, imádni és dicsőíteni az Istent, imádkozni és könyörögni az Egyházért. A papság azt jelenti, hogy egy életet eltölteni mások lábának megmosásával, nap mint nap dolgozni a hívek gondjainak megoldásában, segíteni bajaikban, szenvedni a szenvedőkkel és együtt örülni az örvendezőkkel.”

Megható pillant volt, mikor az újmisések hálát adtak az Úrnak, hogy útjukat a papság felé egyengette. Újmisés áldásukkal elsőként Korzenszky Richárd perjelt áldották meg, aki ezen az úton segítette őket előrehaladni, s átvette szüleiktől nevelésük gondját, életre, papságra való felkészítésük támasza volt. Majd az újmisések áldásában rendtársaik és a hívek is részesülhettek a szertartás végén.

Toldi Éva/Magyar Kurír