A keresztény és minden emberi közösség közös tapasztalata, hogy a nagy eseményekre készülni kell. Így az ókorban az uralkodó érkezését már hetekkel az esemény előtt hírmondó adta tudtul, hogy a helyiek rendbe tehessék az utakat, a házakat. Ilyen esemény az advent is: amikor a Királyok Királyának érkezésére emlékezünk és nemcsak környezetünket, házainkat, hanem szívünket és emberi kapcsolatainkat is rendbe szeretnénk tenni.

Annak, hogy a hívő ember a Megváltó születésére emlékezik, külső jele az adventi koszorú, amelynek négy gyertyája az adventi időszak négy vasárnapjára, színei pedig arra utalnak, hogy bár bűnbánati időszakban vagyunk (lila), de van okunk az örvendezésre is (rózsaszín), mert az Úr közel van hozzánk. Az adventi időszak liturgikus sajátossága a hajnalban tartott rorate szentmise, amelynek neve a latin miseének kezdősorából – „Rorate coeli de super et nubes pluant iustum!” – származik. Mivel bűnbánati időszakról van szó, a templomi oltárokat nem díszítik virággal, a miséző pap pedig lila színű miseruhát ölt.

A keresztény ember számára ez az időszak egyáltalán nem azt jelenti, hogy most, az esztendő utolsó hónapjában kellene behozni az egész éves elmaradást, nemcsak azt jelenti, hogy barátainkkal, szeretteinkkel többet vagyunk együtt, hanem sokkal inkább azt, hogy önmagunk, Isten által megalkotott önmagunk leszünk. Elcsendesülünk, magunkba fordulunk, ami nem is annyira egyszerű ezekben a fogyasztásvezérelt, felfokozott tempójú napokban.

Advent, ahogy a neve is mutatja, az eljövetel időszaka: mintegy kérdésként feszül felénk ilyenkor nap mint nap, hogy kinek az eljövetelére várunk? Egyáltalán törődünk-e még azzal, hogy vár reánk Valaki, aki meg akarja újítani életünket, istenkapcsolatunkat? Él-e bennünk ugyanaz a Messiás-várás, mint az ószövetségi választott nép lelkében, él-e bennünk ugyanaz a Jézus-várás, mint ókori elődeink ajkán, akik teljes reménységgel és bizonyossággal imádkozták nap mint nap, hogy marana tha, jöjj el, Uram?

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír