Adjunk lehetőséget a Léleknek
P. Reisz Pál OFM, a sümegi ferences rendház gvárdiánja
„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen
(az emeleti teremben) mindnyájan együtt voltak az apostolok. Egyszerre
olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett
volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek
jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre.
Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek
beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket. Ez idő tájt
vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből.
Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a
megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek.
Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: „Hát nem mind galileaiak,
akik ott beszélnek? Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját
anyanyelvén? Mi pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának,
Kappadókiának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak
és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok,
zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön
hirdetik Isten nagy tetteit.”
(Apostolok cselekedetei 2,1–11)
Az apostolokat Jézus Krisztus szégyenteljes, a bitófán bekövetkezett
halála mélységes depresszióba taszította. A feltámadottal való
találkozásokra volt szükségük, hogy kimozduljanak a mélypontból. Miután
Jézus a mennybe ment és magukra hagyta őket, egy ideig tétován
őgyelegtek a világban, keresték a helyüket. Szükségük volt a
megerősítésre, a Szentlélek eljövetelére, akinek kiáradása a
bizonytalanságból kiemelte és hőssé tette a bátortalanokat.
Jézus Krisztus tehát mégsem hagyta magukra tanítványait, és minket,
követőit sem hagy magunkra. Szent Lelke által megújítja szívünket és a
világot, helytállásra készít fel bennünket. A megerősítésre legalább
annyira szükségünk van, mint az apostoloknak annak idején.
Nagy kihívásokat, nagy feladatokat állít az emberek elé a világ. Úgy
érezzük, hogy azoknak eleget kell tennünk. Pedig a világgal versenyt
futni nemcsak nehéz, hanem egyáltalán nem érdemes. Nagyon fontos, hogy
ebben a versenyben megtaláljuk a pihenőidőt, a töltekezésnek alkalmát,
hogy adjunk lehetőséget a Léleknek.
Vannak előttünk erre figyelmeztető példák is. Egy tehetős, jól kereső
ismerősöm, akinek a hétköznap és ünnep egyre ment, mert dolgozott, mert
építette a házát. A család minden energiáját felemésztette ez a feladat.
A gyerekek nevelését, iskolai tanulását a szülők elhanyagolták. A férfi
látástól vakulásig szorgoskodott a házon, mint iparos szakember, az
asszony járt az építési anyagok után, tárgyalt hatóságokkal, intézte az
adminisztrációt. Az évekig elhúzódó munkálatok eredménye egy csodapalota
lett a Dunára néző hegyoldalon, amire messziről is felnézhettek az
emberek. De mielőtt a belső munkálatokat befejezték volna, mielőtt kész
lett volna a „kacsalábon forgó”, ez a valóságos életmű, a teljesítő
képességeinek végső határára eljutott férfi összeomlott, otthagyott
mindent. Otthagyott házat, családot, asszonyt, gyerekeket. Azt mondta,
hogy abba a házba – egykori álmainak házába – belépni se akar, egy
szöget se kíván belőle magának, de menekül tőle, és mindentől, ami erre
emlékezteti, látni se akarja többet. Ez a sajnálatos példa is mutatja,
hogy mennyire igaz a zsoltáros szava: „Hogyha az Úr nem építi a házat,
hasztalan virraszt, ki építi azt”. (Zsoltár 127,1)
Óriási az a nyomás, amely ránk, keresztényekre nehezedik. Minden az
ellenkezőjét sugallja, mint amit a keresztény lelkiismeretünk diktál. A
média java része, a közvéleményt irányító eszközök szinte követelik
tőlünk azt, hogy ne Jézus Krisztus tanítása szerint szeretetben,
önzetlenségben éljünk, tehát azt diktálják: ne törődjünk senkivel, hanem
„valósítsuk meg magunkat”. Még Jézus Krisztus szent nevének megvallása,
sőt kimondása is bűnnek és illetlenségnek számít.
Mert a liberálbolsevik hangadók, akiknek kezén van a sajtó, a rádió, a
televízió kilencven százalékban, azt magasztalják fel, ami nyilvánvalóan
kárunkra van, és lepocskondiázzák azt, ami az érték. Akit már ez a
fajta tömegtájékoztatás nagyon elmarasztal, szinte tudni lehet, hogy
valami igen jót tett az országért, a közösségért, az emberiségért. Ha
megvakarja az ember a felszínt, csakhamar kiderülnek a hazugságok. A
napi sajtóból sok példát lehetne mondani ezekkel kapcsolatban. Tessék
kipróbálni, beválik a recept.
Kicsinyeknek, alázatosaknak, szelídeknek kell lenniük a
Krisztus-követőknek, a keresztényeknek. Amit azonban a körülöttünk lévő,
lelkileg műveletlen és eldurvult világ így összegez: a keresztények
kihasználható ostobák gyülekezete. Akiknek nem lehet önálló véleményük.
Szinte kimondják a közéletben: nem fér össze a keresztény jelzővel az,
hogy bírálni mer az ember. De a szerénység nem a cinkos hallgatásban
áll. Nem az ostobaságban, hanem az igazság szolgálatában. „Legyetek
szelídek, mint a galamb, és ravaszak, mint a kígyó.” (Máté 10,16)
Ugyanennek a Krisztusnak, aki szelídségre és alázatra oktat, annak a
szavai ezek. Az álnokságot le kell leplezni. A kereszténység elítéli a
bűnt, de nem ítéli meg az embert, azt rábízza az Isten irgalmára. „A
tisztán hatalmi vagy érdekpolitika a kereszténység és a politika közt
ellentétet lát, mert tévedéseit és igazságtalanságait a kereszténység
feltárja.” (II. Vatikáni Zsinat). Óriási a feladata a keresztényeknek a
közéletben. Megtalálni ott a helyes, a krisztusi utat: a szelídséget, az
alázatosságot, a szolgálat szellemét, és ugyanakkor könyörtelenül
kimondani az igazságot, szolgálni a közt és nevén nevezni a bűnt.
Krisztus nem a meghunyászkodásra, a megalkuvásra tanít minket.
Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy a bűnt el kell tussolni, el
kell tűrni, sőt erénynek kell mondani. A bűnt igenis nevén kell nevezni.
Amikor a bűn annyira elszemtelenedett, hogy a közélet templomaiba is
befészkeli magát, ki kell onnét korbáccsal verni. Legyen a szavatok:
igen-igen, nem-nem. A bűnöst a krisztusi szeretet nevében helyes útra
kell terelni, és ha eljutott bűneinek megbánására és a jóvátételre, az
Isten irgalmára való tekintettel meg kell neki bocsátani. A többi
mellébeszélés.
Ugyanakkor: „Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól,
ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyengédek
egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást. A buzgóságban ne
lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok! A
reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban
állhatatosak.” (Szt. Pál: Római levél 12,9–12)
Ahogyan az apostolokat az Isten lángoló nyelve Pünkösdkor őrzőkké tette,
úgy tesz minket is itt-ott azzá. Az őrzők feladata kötelességeket
hordoz. A hazát ott a magasban is és itt a földön is szeretni kell.
Egyéni érdekeinket, szellemi, lelki, testi, anyagi erőforrásainkat latba
vetve olyan lehetséges és járható utat kell keresnünk, amely nem a
zsiványoké, hanem a jövendőé, a krisztusi út, és nem a sátán útja. Erre
tanít meg bennünket a Pünkösd Lelke, a Szentlélek.
Kommentáld!