 |
„Te kishitű, miért kételkedtél?” |
Az apostolok bármerre jártak, bármilyen csodát láttak, mindig a hittel
találkoztak, s a Jézus mellett eltöltött évek megtanították őket arra,
hogy életük legdrágább kincse a hit, amely szinte „mindenre” képesíti az
embert. Megtanulták azt is, hogy Jézus követésének, az életszentségnek,
ez az első és legfontosabb feltétele.
A mai evangéliumi szakaszban ezért fordulnak Jézushoz a kéréssel „növeld
bennünk a hitet!” Ezáltal valami olyat kérnek, amire valóban szükségük
van. S végre megértik, hogy a hit nem emberi teljesítmény, hanem Isten
ingyenes ajándéka, kegyelme.
Akaraterőnket, tudásunkat, a mesterségekben való jártasságunkat
növelhetjük azzal, hogy ha eddzük magunkat, ha gyakorlatokat végzünk.
Hitünk növekedése szempontjából sem közömbös, hogy figyelünk-e rá,
szembesítjük-e mindennapi tapasztalatainkkal, beállítjuk-e testvéreink
hitének eleven kapcsolatrendszerébe. De mégsem ez a legfontosabb: hitünk
megmaradását, növekedését elsősorban kérnünk kell a szívünknél
hatalmasabb Istentől.
Ha megpróbáljuk minél gyakrabban tudatosítani önmagunkban, hogy nem
vagyunk egyedül, hogy életünk minden pillanatában mellettünk van
Krisztus, aki megváltott bennünket, akkor csodálatos történéseknek
lehetünk a szemtanúi. Hiszen Krisztus azt mondta: „Ha csak akkora
hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a szederfának:
Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedik
nektek”.
Természetesen ezzel nem azt akarja mondani az Úr Jézus, hogy a hitet
bűvészmutatványokra vagy a minket körül vevő természet átrendezésére
kell felhasználnunk, nem is álmaink minden fáradságot nélkülöző
megvalósítására, hanem arra tanít, hogy a belé vetett hit eleve, a
legkisebb formájában is felülmúlja az egész teremtett világot, mert ő,
akire e hit irányul, nem ebből a világból való, hanem felülről, az
Atyától.
Bennünk tehát már megtörtént a csoda, hogy a szederfa tövestül
kiszakadt, és gyökeret vert a tengerben, hisz a hit és a keresztség
által a régi, kiaszott földben tengődő életünk a létezés végtelen és
kimeríthetetlen forrásával, Istennel került kapcsolatba. A csoda, a nagy
belső változás a keresztség szentségének felvételével végbement
bennünk, Isten gyermekei lettünk, de ennek meg is kell hoznia
gyümölcseit: a szív tisztaságát, a bűnökkel való szakítást, a kívülről
szegény, igénytelen, ám belülről folytonosan gazdagodó életet.
Ha valóban komolyan vennénk Jézus állítását, akkor megtapasztalhatnánk,
hogy a hit – mely a világ szemében olyan kis „semmi”, értéktelen,
hasonlóan a mustármaghoz – mégis Isten végtelen erejét hordozza.
A hitből Isten nem mindig ad sokat. Nem akarja, hogy „tartalékot”
halmozzunk föl belőle (amint a mannából is csak egy napra valót
gyűjthettek a pusztában vándorló választott nép fiai). Úgy adja, mint a
„mindennapi kenyeret”, annyit, amennyi épp ma szükséges és elegendő.
Viszont Jézus állítása szerint, ennek a „mustármagnyi”, kevéske, mára
való hitnek is csodatevő hatalma van. Képes átalakítani a világot:
körülöttünk s bennünk.
A mustármag, amelyhez Jézus ezt az Isten-adta mindennapi hitet
hasonlítja, kicsiny, az egyik legkisebb – 1 mm – a magok között, de élő
valami. Például ha mérlegre rakom, sokkal kevesebbet nyom, mondjuk, egy
fél barackmagnál. De a fél barackmagból nem lesz barackfa, a mustármag
viszont kihajt, mert ha kicsiny is, de egész.
A kicsinyke, egy napra való hit is már elegendő ahhoz, hogy akár csodát
tegyünk általa, de annak, elevennek, élőnek, meggyőződésesnek kell
lennie, nem lehet csonka, nyomorék. Természetesen nem téveszthetjük
össze a mustármagnyi hitet, a kicsinyke hitet, a kishitűséggel.
Bizonyára visszaemlékszünk a kenyérszaporítás történetére, amikor az Úr
Jézus, késő délután csodálatos módon jóllakatja az őt hallgató nagy
tömeget. Majd visszavonul a hegyre imádkozni, és csak éjszaka megy az
apostolok után a vízen járva. Ők elkeseredetten eveznek a viharos tavon,
hogy átjussanak a túlsó partra, s egyszer csak egy bizonytalan
körvonalú alak tűnik föl a közelükben. Kísértetnek nézik, de kiderül,
hogy Jézus az: „Ne féljetek, én vagyok!”- mondja.
Ekkor Péter szól hozzá: „Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád
menjek a vízen!” – „Jöjj!”(Mt 14, 22-32) Péter valóban kilép a bárkából s
elindul a hullámokon Jézus felé. A kemény szélben azonban megretten,
mikor már majdnem célhoz ért: egyszerre ráeszmél, milyen képtelen
helyzetbe került, hiszen valami olyat tesz, ami az ember számára
lehetetlen, s ez a pillanatnyi megrökönyödés elég ahhoz, hogy merülni
kezdjen. De fölkiált: „Uram, ments meg!” Jézus közel van, már nyúl is
utána: „Te kishitű, miért kételkedtél?”
A kishitűséget az evangéliumok többször is emlegetik. A vihar
lecsendesítésekor is azzal rója meg Jézus az apostolokat: „Mit féltek,
kicsinyhitűek?” (Mt 8, 26)
Kishitű az, aki alapjában hisz, el is kötelezte magát Jézusnak, de
egy-egy váratlan helyzetben mégis elsötétül benne s körülötte minden, s
úgy viselkedik, mintha teljesen összeomlott volna hite, mintha nem is
volna Isten, akiben bizakodhatnék.
Számunkra nagy tanulság, hogy az imént említett történetben épp Péter, a főapostol mutatkozik kishitűnek.
Minek kívánkozott a habokra? – kérdezhetné valaki. De hiszen ugyanezzel a
mit sem fontolgató igyekezettel indul majd a főpap házába is, hogy
kövesse – s majd háromszor tagadja meg – a megkötözött Jézust.
Megretten, süllyedni kezd, de kiált. És Jézus nem rója meg fölösleges
vállalkozó kedvéért. Ha rosszallás cseng a szavában, akkor az épp a
kishitűsége miatt van.
A hit nem nélkülözheti a megdöbbenés kritikus pillanatait, vagyis azt,
amikor a hívő ráeszmél arra, mennyire nem magától értetődő mindaz, amire
életét építi, mekkora mélységek vannak a lába alatt.
Olyan világban élünk, amikor a hívők és a nem-hívők karnyújtásnyira
élnek egymástól, szív-közelben, nemegyszer közös családi otthonban.
Ennek szükségszerű következménye, hogy a hívő a hitetlenség kísértésében
él.
Naponta számot kell vetnie azzal, hogy hite nem magától értetődő s nem
is az egyedüli lehetséges emberi állásfoglalás. S az életében vannak,
lehetnek pillanatok – egy általa nagyon szeretett személy halála, egy
súlyos betegség, kiábrándító csalódás a házastársban, jó barátban, egy
igazságtalanul ért megbántás –, amikor úgy érzi, kicsúszik lába alól a
hit talaja, s nem tartaná becsületesnek kimondani: hiszek, ha nyomban
hozzá nem tenné: segíts hitetlenségemen.
Talán épp ezek a nehéz megpróbáltatások tanítanak meg arra, hogy
imádkozzunk a hitünkért, ezek óvnak meg attól, hogy hitünk csupán valami
tudat alá süllyedt szemléleti forma vagy porosodó muzeális érték
legyen.
Talán, épp amikor a tanult s öröklött hit biztonsága megrendül bennünk,
akkor van legnagyobb esélyünk arra, hogy Jézushoz kiáltsunk, hogy vele
találkozzunk, és személyes, élő hit ébredjen bennünk. Olyan hit, amely
mentes minden bizonytalanságtól és habozástól. Olyan hit, amely Isten
erejére támaszkodva mindent hisz, mindent remél, mindent mer és a
legkeményebb, legsötétebb helyzetekben is kitartó és legyőzhetetlen.
Ne féljünk hát a hitünket körülvevő kérdésektől, s próbára tevő
akadályoktól! Csak arra vigyázzunk, hogy a hit és a hitetlenség
ütközőterében ne a megszokás, a kényelem legyen a mérvadó, ne keressünk
kibúvót, ne kezdjünk bujkálni a fény elől, amely minden felhőn át
lelkiismeretünkig ér. Vigyázzunk, hogy a kiáltás el ne halkuljon
bennünk, amellyel Jézust kell szólítanunk – hitünk vándorútjának minden
forduló pontján.
Egy jó keresztény ember gyakran elimádkozza a Hitvallást, a Hiszekegyet.
Ebben szavával megvallja, hogy hisz a Szentháromságos Egy Isten
létezésében, hisz az ő szavának és kész teljesíteni akaratát. Mindez
azonban csak akkor lesz hiteles, igazi, ha a mindennapi életvitele is
tanúskodik hitéről. Ezért megfontolandó a nyugalomba vonult szentatya,
Benedek pápa állítása, hogy az igazi Krisztuskövetés, „az életszentség
nem valami utánozhatatlan hősiesség, hanem abban áll, hogy mindennapi
életünket Istennel éljük, és a hit erejével átformáljuk”.
Hát ennek megértéséhez, s még inkább a megvalósításához kérjük Isten
kegyelmét, Szent Ferenc atyánk szavaival mondván: „Fölséges és
dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet,
biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy
megtegyem a te szent és igaz parancsodat” - akaratodat. Ámen!
Kommentáld!