„Te kishitű, miért kételkedtél?”

Az apostolok bármerre jártak, bármilyen csodát láttak, mindig a hittel találkoztak, s a Jézus mellett eltöltött évek megtanították őket arra, hogy életük legdrágább kincse a hit, amely szinte „mindenre” képesíti az embert. Megtanulták azt is, hogy Jézus követésének, az életszentségnek, ez az első és legfontosabb feltétele. A mai evangéliumi szakaszban ezért fordulnak Jézushoz a kéréssel „növeld bennünk a hitet!” Ezáltal valami olyat kérnek, amire valóban szükségük van. S végre megértik, hogy a hit nem emberi teljesítmény, hanem Isten ingyenes ajándéka, kegyelme.
Akaraterőnket, tudásunkat, a mesterségekben való jártasságunkat növelhetjük azzal, hogy ha eddzük magunkat, ha gyakorlatokat végzünk. Hitünk növekedése szempontjából sem közömbös, hogy figyelünk-e rá, szembesítjük-e mindennapi tapasztalatainkkal, beállítjuk-e testvéreink hitének eleven kapcsolatrendszerébe. De mégsem ez a legfontosabb: hitünk megmaradását, növekedését elsősorban kérnünk kell a szívünknél hatalmasabb Istentől. Ha megpróbáljuk minél gyakrabban tudatosítani önmagunkban, hogy nem vagyunk egyedül, hogy életünk minden pillanatában mellettünk van Krisztus, aki megváltott bennünket, akkor csodálatos történéseknek lehetünk a szemtanúi. Hiszen Krisztus azt mondta: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedik nektek”. Természetesen ezzel nem azt akarja mondani az Úr Jézus, hogy a hitet bűvészmutatványokra vagy a minket körül vevő természet átrendezésére kell felhasználnunk, nem is álmaink minden fáradságot nélkülöző megvalósítására, hanem arra tanít, hogy a belé vetett hit eleve, a legkisebb formájában is felülmúlja az egész teremtett világot, mert ő, akire e hit irányul, nem ebből a világból való, hanem felülről, az Atyától. Bennünk tehát már megtörtént a csoda, hogy a szederfa tövestül kiszakadt, és gyökeret vert a tengerben, hisz a hit és a keresztség által a régi, kiaszott földben tengődő életünk a létezés végtelen és kimeríthetetlen forrásával, Istennel került kapcsolatba. A csoda, a nagy belső változás a keresztség szentségének felvételével végbement bennünk, Isten gyermekei lettünk, de ennek meg is kell hoznia gyümölcseit: a szív tisztaságát, a bűnökkel való szakítást, a kívülről szegény, igénytelen, ám belülről folytonosan gazdagodó életet.
Ha valóban komolyan vennénk Jézus állítását, akkor megtapasztalhatnánk, hogy a hit – mely a világ szemében olyan kis „semmi”, értéktelen, hasonlóan a mustármaghoz – mégis Isten végtelen erejét hordozza. A hitből Isten nem mindig ad sokat. Nem akarja, hogy „tartalékot” halmozzunk föl belőle (amint a mannából is csak egy napra valót gyűjthettek a pusztában vándorló választott nép fiai). Úgy adja, mint a „mindennapi kenyeret”, annyit, amennyi épp ma szükséges és elegendő. Viszont Jézus állítása szerint, ennek a „mustármagnyi”, kevéske, mára való hitnek is csodatevő hatalma van. Képes átalakítani a világot: körülöttünk s bennünk. A mustármag, amelyhez Jézus ezt az Isten-adta mindennapi hitet hasonlítja, kicsiny, az egyik legkisebb – 1 mm – a magok között, de élő valami. Például ha mérlegre rakom, sokkal kevesebbet nyom, mondjuk, egy fél barackmagnál. De a fél barackmagból nem lesz barackfa, a mustármag viszont kihajt, mert ha kicsiny is, de egész. A kicsinyke, egy napra való hit is már elegendő ahhoz, hogy akár csodát tegyünk általa, de annak, elevennek, élőnek, meggyőződésesnek kell lennie, nem lehet csonka, nyomorék. Természetesen nem téveszthetjük össze a mustármagnyi hitet, a kicsinyke hitet, a kishitűséggel.
Bizonyára visszaemlékszünk a kenyérszaporítás történetére, amikor az Úr Jézus, késő délután csodálatos módon jóllakatja az őt hallgató nagy tömeget. Majd visszavonul a hegyre imádkozni, és csak éjszaka megy az apostolok után a vízen járva. Ők elkeseredetten eveznek a viharos tavon, hogy átjussanak a túlsó partra, s egyszer csak egy bizonytalan körvonalú alak tűnik föl a közelükben. Kísértetnek nézik, de kiderül, hogy Jézus az: „Ne féljetek, én vagyok!”- mondja. Ekkor Péter szól hozzá: „Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen!” – „Jöjj!”(Mt 14, 22-32) Péter valóban kilép a bárkából s elindul a hullámokon Jézus felé. A kemény szélben azonban megretten, mikor már majdnem célhoz ért: egyszerre ráeszmél, milyen képtelen helyzetbe került, hiszen valami olyat tesz, ami az ember számára lehetetlen, s ez a pillanatnyi megrökönyödés elég ahhoz, hogy merülni kezdjen. De fölkiált: „Uram, ments meg!” Jézus közel van, már nyúl is utána: „Te kishitű, miért kételkedtél?”
A kishitűséget az evangéliumok többször is emlegetik. A vihar lecsendesítésekor is azzal rója meg Jézus az apostolokat: „Mit féltek, kicsinyhitűek?” (Mt 8, 26) Kishitű az, aki alapjában hisz, el is kötelezte magát Jézusnak, de egy-egy váratlan helyzetben mégis elsötétül benne s körülötte minden, s úgy viselkedik, mintha teljesen összeomlott volna hite, mintha nem is volna Isten, akiben bizakodhatnék. Számunkra nagy tanulság, hogy az imént említett történetben épp Péter, a főapostol mutatkozik kishitűnek. Minek kívánkozott a habokra? – kérdezhetné valaki. De hiszen ugyanezzel a mit sem fontolgató igyekezettel indul majd a főpap házába is, hogy kövesse – s majd háromszor tagadja meg – a megkötözött Jézust. Megretten, süllyedni kezd, de kiált. És Jézus nem rója meg fölösleges vállalkozó kedvéért. Ha rosszallás cseng a szavában, akkor az épp a kishitűsége miatt van.
A hit nem nélkülözheti a megdöbbenés kritikus pillanatait, vagyis azt, amikor a hívő ráeszmél arra, mennyire nem magától értetődő mindaz, amire életét építi, mekkora mélységek vannak a lába alatt. Olyan világban élünk, amikor a hívők és a nem-hívők karnyújtásnyira élnek egymástól, szív-közelben, nemegyszer közös családi otthonban. Ennek szükségszerű következménye, hogy a hívő a hitetlenség kísértésében él. Naponta számot kell vetnie azzal, hogy hite nem magától értetődő s nem is az egyedüli lehetséges emberi állásfoglalás. S az életében vannak, lehetnek pillanatok – egy általa nagyon szeretett személy halála, egy súlyos betegség, kiábrándító csalódás a házastársban, jó barátban, egy igazságtalanul ért megbántás –, amikor úgy érzi, kicsúszik lába alól a hit talaja, s nem tartaná becsületesnek kimondani: hiszek, ha nyomban hozzá nem tenné: segíts hitetlenségemen. Talán épp ezek a nehéz megpróbáltatások tanítanak meg arra, hogy imádkozzunk a hitünkért, ezek óvnak meg attól, hogy hitünk csupán valami tudat alá süllyedt szemléleti forma vagy porosodó muzeális érték legyen.
Talán, épp amikor a tanult s öröklött hit biztonsága megrendül bennünk, akkor van legnagyobb esélyünk arra, hogy Jézushoz kiáltsunk, hogy vele találkozzunk, és személyes, élő hit ébredjen bennünk. Olyan hit, amely mentes minden bizonytalanságtól és habozástól. Olyan hit, amely Isten erejére támaszkodva mindent hisz, mindent remél, mindent mer és a legkeményebb, legsötétebb helyzetekben is kitartó és legyőzhetetlen. Ne féljünk hát a hitünket körülvevő kérdésektől, s próbára tevő akadályoktól! Csak arra vigyázzunk, hogy a hit és a hitetlenség ütközőterében ne a megszokás, a kényelem legyen a mérvadó, ne keressünk kibúvót, ne kezdjünk bujkálni a fény elől, amely minden felhőn át lelkiismeretünkig ér. Vigyázzunk, hogy a kiáltás el ne halkuljon bennünk, amellyel Jézust kell szólítanunk – hitünk vándorútjának minden forduló pontján.
Egy jó keresztény ember gyakran elimádkozza a Hitvallást, a Hiszekegyet. Ebben szavával megvallja, hogy hisz a Szentháromságos Egy Isten létezésében, hisz az ő szavának és kész teljesíteni akaratát. Mindez azonban csak akkor lesz hiteles, igazi, ha a mindennapi életvitele is tanúskodik hitéről. Ezért megfontolandó a nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa állítása, hogy az igazi Krisztuskövetés, „az életszentség nem valami utánozhatatlan hősiesség, hanem abban áll, hogy mindennapi életünket Istennel éljük, és a hit erejével átformáljuk”. Hát ennek megértéséhez, s még inkább a megvalósításához kérjük Isten kegyelmét, Szent Ferenc atyánk szavaival mondván: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat” - akaratodat. Ámen!