(Kép: Alexandre Darmon)

Honnan ered a naptárunk?

A legtöbb országban jelenleg használt naptár közvetlenül a római naptárból származik, melyet Krisztus előtt 46-ban Julius Caesar reformált meg – innen ered a Julián naptár elnevezés –, hogy kiküszöbölje azt az eltérést, ami az évi 366,25 nappal számoló római naptár és az évi 365,24219 napos csillagászati naptár között volt megfigyelhető. Julius Caesar alexandriai csillagászok megfigyeléseire támaszkodva bevezette a szökőéveket, melyek átlagosan évi 365,25 napot eredményeztek, jelentősen megközelítve ezzel a csillagászati év hosszát.

Azonban még ez a módosítás sem volt elégséges, a Julián naptár továbbra is mutatott különbséget a csillagászati naptárhoz képest: az eltérés mértéke 134 évenként egy nap. Ez az oka annak is, hogy a karácsony estét december 24-én, és nem december 21-én ünneplejük: a IV. században, amikor Jézus születésének ünnepét rögzítették, a téli napforduló december 21-e helyett már 24-ére esett. A XVI. századra az eltérés már tíz nap, innen a mondás, hogy „Szent Barnabás napja (június 11.) a leghosszabb nap az évben”.

1582-ben aztán XIII. Gergely pápa újabb reformot eszközölt, hogy a naptár a csillagoktól való eltérést behozza, és módosította a szökőévek kiszámításának módját is. Így a róla elnevezett Gergely-naptár szerint az év 365,2425 napból áll, ami már valóban erősen megközelíti a csillagászati év 365,24219 napját: az eltérés már csupán tízezer évenként három nap. A Gergely-naptár gyorsan elterjedt, előbb Nyugat-Európában (Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban és Franciaországban már 1582-ben, de Nagy-Britanniában például csupán 1752-ben vezették be), majd a világ többi részén is.

Miért Jézus születésétől számítjuk az éveket?

Az éveknek Jézus születésétől történő számítása elég későn jelent meg a keresztény világban. A Római Birodalomban például Róma alapításától (i.e. 753) számolták az éveket, de szokás volt az adott évben hivatalban lévő konzulok szerint is számolni. Így a kereszténység 1-es éve a rómaiaknál Caius Iulius Caesar (Augustus unokája) és Lucius Aemilius Paullus konzulátusának éve volt.

Dionysius Exiguus (kb. 470 – kb. 540) szkíta szerzetes kiszámította a húsvét idejét, és ezzel összefüggésben megállapította, hogy Krisztus a Róma alapítása utáni 753. évben született. A szerzetes azonban néhány évet tévedett, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy Krisztus feltehetőleg valamikor a Krisztus előtti 4. és 6. év között született – állapította meg Szent Béda angol szerzetes (kb. 672–735), aki Nyugaton először használta az időszámítás alapjaként Jézus születésének idejét. Ez a számítás mégis csak 1000. körülre vált általánossá, és csupán ekkor hagytak fel ténylegesen a királyok uralkodása szerinti időszámítással.

A Krisztus születéséhez való viszonyítás jelentős változás: az időhöz való új hozzáállást jelez. A régi korokban az idő ciklikus volt, és az emberen túli világhoz kapcsolódott: az emberek évszakról évszakra, évről évre ugyanazokat a szertartásokat ismételték, így újra és újra átélhették az „Aranykort”. „Mivel az ősi időkhöz kötődik, az aranykor annak a mítosznak az emléke, amelyen alapszik, és amely aktualizálására hivatott – írja Christian Salenson atya „Az idő múlásával dacoló liturgikus idő” című tanulmányában . – A szent idő a mítosz és a szertartás által összekapcsolja a múltat és a jelent. (...) Amikor a szent idő véget ér, a közönséges idő visszazökken saját medrébe.”

Ezzel szemben a keresztények a judaizmustól lineáris időszemléletet örököltek, ahol Isten közvetlenül beavatkozik a történelembe. „Isten a történelem eseményein keresztül mutatja meg önmagát, és az emberek a történelem, illetve saját emberi tapasztalásaik folyamatában észlelik megnyilvánulását” – folytatja Salenson atya. Az Ószövetség ily módon lehetővé teszi, hogy a zsidó nép újraolvassa Isten cselekedeteit a saját történelmében. Isten beavatkozik a történelembe, és ez a beavatkozás a keresztények számára Jézus Krisztus megtestesülésében, az emberré lett Istenben csúcsosodik ki

Léteznek-e más naptárak is?

A XVIII. századtól kezdve, amikor a politikai hatalom kivette az egyház kezéből az időszámítás fölötti döntési jogot, többször is megpróbálták kiiktatni a naptár keresztény gyökereit. Az egyik legismertebb erre irányuló kísérlet a francia forradalom alatt bevezetett köztársasági naptár volt, melyet 1793. és 1805. között használtak, és amely 12 harmincnapos hónapból állt.

A XIX. században Auguste Comte filozófus kísérelt meg bevezetni egy pozitivista naptárat, mely minden egyházi kötődéstől mentes volt, a XX. században pedig a Nemzetek Szövetsége, majd az ENSZ dolgozott egy új naptáron, de végül elvetették, mert több tagország is hátrányosnak ítélte a hívekre nézve.

Ma a naptárat az ISO 8601-es szabvány határozza meg, melynek utolsó aktualizálása 2004-ben történt, és amely a Gergely-naptárat nemzetközi normává tette. Ennek ellenére a naptár viszonyítási pontja hivatalosan nem Jézus születésének ideje, hanem a mértékegységek nemzetközi rendszerét lefektető Méteregyezmény aláírásának napja (1875. május 20.).
Bár a nemzetközileg elfogadott naptár a Gergely-naptár lett, más naptárak is használatban vannak a világ különböző pontjain. Kína például 1911-ben hivatalosan bevezette a Gergely-naptárat, a hagyományos kínai naptárat azonban a mai napig is széles körben használják. Eszerint az ázsiai újévet például 2013. február 10-án ünneplik majd.

A muzulmán és a zsidó naptárat is használják e vallások hívei, ahogy a perzsa naptár is használatban van Iránban, vagy a polgári naptár Indiában. Ami pedig a valláson alapuló naptárakat illeti, a Julián naptárat például több ortodox és keleti egyház is a mai napig használja.

La Croix/Magyar Kurír