A könyv előszavában Deák Hedvig domonkos nővér köszönetet mond Stefaniaknak, hogy Boldog Ilona Magyarországon is kevéssé ismert személyének felkutatása kapcsán a domonkos történelem számára hiánypótló adatokat, történészi újdonságokat sorakoztat fel tudományos igényességű, ugyanakkor olvasmányos munkájában.

„Az ember kezén, lábán és oldalán vérző stigmákat mindig is általános érdeklődés követte. Krisztus szenvedésének jele különleges ajándék, mely a megváltás jézusi élményéhez köti és hozzásegíti a stigmák hordozóját a szentség eléréséhez” – olvassuk a könyv bevezetőjében, ahol a stigmatizáltság ismérveiről, a híres stigmahordozókról kapunk információkat. Többek között arról is, hogy Assisi Szent Ferenc történészek és teológusok által is elismert stigmái mögött sokáig az ismeretlenség homályában maradtak mások, akik pedig szintén stigmahordozók voltak. Ennek okaként a szerző a ferences barátok féltékenységét jelöli meg, akik törekedtek is arra, hogy szentjük stigmatizáltságát ne homályosítsa el mások krisztusi megjelöltsége. A világ azonban ma már számtalan stigmahordozót ismer. A legismertebbek Sziénai Szent Katalin domonkos harmadrendi egyházdoktor, Európa védőszentje, vagy napjainkban Szent Pio atya. S veszprémi Boldog Ilona mellett, aki a legelső női stigmahordozó volt, az ugyancsak veszprémi nevelkedésű Árpád-házi Szent Margit domonkos nővérről is megtudhatjuk, hogy Krisztus sebeit hordozta magán.

Boldog Ilona életútja is szinte a történelem homályába vész, írja a szerző. Még születése évét sem ismerjük pontosan, csak annyit következtethetünk a forrásokból, hogy 1200 körül veszprémi polgári családban láthatta meg a napvilágot. Halálát a hagiográfusok leginkább 1240-re teszik. Gyermekkorától apáca módra élte életét, s a veszprémi beginaközösség elöljárójává választották. (Hogy kik voltak a beginák, s milyenek voltak közösségeik, annak egy egész fejezetet szentel a szerző.) Szigorú monasztikus életre vágyakozva Boldog Pál lelkiségét követve csatlakozott később a prédikátor rendhez, a domonkosokhoz, s közösségét is az akkor megalakuló magyarországi domonkos rendtartományhoz csatlakoztatta. A zárdában lemondással teli életet élt. Rendkívüli ajándékokat kapott: a stigmákat és a prófétálást (megjósolta a tatárjárást is többek között). Rendkívül intenzív belső lelki élete ellenére megmaradt igen egyszerű apácának. A szerző rámutat: ugyan Ilona legendájában s a régi történetkutatók munkáiban is az olvasható, hogy ő volt Árpád-házi Szent Margit nevelője a veszprémi Alexandriai Szent Katalin domonkos kolostorban, ez valószínűleg téves adat. Ugyanis a Margit élettörténetével foglalkozó legrégibb források Bodoméri Olimpiadészt említik nevelőjeként. 1246-ban, amikor IV. Béla leányát a nővérekhez beadta, már egy Katalin nevű nővér volt a zárda főnöknője, s Ilonát már évekkel előtte magához szólította az Úr.

Boldog Ilona veszprémi kultuszával kapcsolatban több korabeli és főként XVII-XVIII. századi forrást idéz Stefaniak, ugyanis ezekben a századokban a török időkben kihunyt tisztelete ismét felelevenedett. Bezerédj Miklós kanonok XIX. századi egyik kéziratában pedig azt írja, Ilona végig szent életet élt, halála után is sok csodát vitt végbe, s Veszprémben mindig is „Szent Ilonaként” emlegették. Ugyancsak korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy 1287-ben Héder Péter veszprémi püspök Ilona földi maradványait oltárra emelte a sírból, ami a boldoggáavatási szertartással volt egyenértékű. Ez lehetséges volt, mert akkor történt, amikor a pápai szék nem volt betöltve. Ilona formális jogi boldoggáavatására azonban máig nem került sor, írja Stefaniak. Majd hozzáteszi: ma az Apostoli Szentszék megfelelő jogi aktussal, például egy dekrétummal ezt hitelesíthetné, s elrendelhetné tiszteletét valamennyi magyarlakta területen. Ennek kezdeményezése azonban a prédikátor rend és a Veszprémi Érsekség  hatáskörébe tartozik.

A könyvből megismerkedhetünk a magyar domonkos rendtartomány (a dominikánusok) apácamonostoraival is, amelyek Szent Ágoston regulája alapján szerveződtek és szolgáltak. Boldog Ilona Boldog Pállal és Bertalan veszprémi püspök segítségével – aki a női monasztikus kolostor patrónusává vált – vállalta az addig lazább veszprémi nővérközösség reguláris kolostorrá alakítását, majd annak elöljárója (priorisszája) lett haláláig.

Ezután bemutatja a szerző a veszprémi Szent Katalin kolostor szemlélődő apácáinak korabeli mindennapjait, imádságos, s egyben munkás életét, a kolostor történetét is 1240-es megalakulásától 1566-os megszűnéséig, amikor a török elől az apácák Körmendre menekültek. Olvashatunk Ilona gazdag ikonográfiájáról, festészeti-grafikai ábrázolásairól is, melyek a magyar határokon túl a lengyelországi domonkosoknál, Felvidéken és Olaszországban, Ausztriában is megtalálhatók.

A könyvet gazdag, színes képmelléklet zárja, dokumentálva és illusztrálva Boldog Ilona európaivá táguló tiszteletét.

Toldi Éva/Magyar Kurír